Fakutya, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1961-12-25 / 24. szám
DÉNES TIBOR KUTYUS ÉS KUTYUSKA SZAKÁLLA ZENEKAB KARÁCSONY az üröm ünnepe; így mondják, öröm annak, aki ajándékaival ölömet okozhat szeretteinek; minél népesebb a család, annál nagyobb az öröm (a gond a lapos pénztárca miatt ünnep utánra marad, minthogy nine; öröm üröm nélkül.) S aki egyedül éli világát, hogy ne mondjam, agglegény, az, ha még nem száradt ki benne egészen a közösségi érzés, kapja kistáskáját, ül a vonatra és megy ünnepelni a „barátaihoz“, akik meghívták. Nullát, én is leporolom a kistáskainat és préselem magam a vo natba, mely az ünnepre és a feláréi jegyre tekintettel, a szokottnál is zsúfoltabb. Ennyi magányos ember élne a világban? Útközben erre gondolok egyre és Morganékra, drága bará.ajmra. Mintha kizárólag azért lökhajlatná magát át az újvilágból ősszel a kedves házaspár s cs-ik az'rt töltené el kastélyában, a Riviérán, az odaát zordon hónapokat, hogy engem meghívhasson karácsonyra. „Ne érezze magát olyan kutya egyedül az a szegény Dömötör a szent ünnepen!“ Hát ne is! Ezért utazom én a drága Morganékhoz. Várnak ám a nagyszerű barátok az állomáson, aztán elhelyezkedünk az untéiban. A Középkori To rony (így hívják rangosán a kastélyt) messze van az állomástól és a lengéitől is persze. Hol másutt állhatna, ha már „középkori torony“, ha nem egy mindentől elrugaszkodott, kopár sziklán? FÚJTAT a motor a meredek úton, fújtatunk mi is a zötykölésben. Két lihegés közt kérdi tőlem Morganné asszony: — Tud maga spanyolul? Nézek nagyot: csak nem spanyol nyelvleckevétel közepette ülik Minnesota Haliában a karácsonyt? Már mondanám, hogy eme bölcs mondaton kívül „Se habla espanol“ egy szét nem sok, de annyit nem tudok a kérdezett tantárgyból. De Morgan úr felel helyettem: — Hogyne tudna spanyolul. Dömötör barátunk mindent tud. Mi lesz ebből?! Spanyolul énekeljem tán az Tannenbaum“ mélabús dallamát? Valamely elektron-zongora kísérete mellett? Szerencsémre a spanyol „ö, Tannenbáum“-réil nem volt szó. Hanem arról, hogy kérleljem szépen Dolorest, a lámpással keresett s éppenhogy megtalált, egyetlen szobalányt, ne hagyja drága halálaimat éppen szentestén a pácban, hanem hagyja abba a csomagolást és maradjon, maradjon, akár kétszeres bérért, vagy nerclmndáért, szerény karácsonyi ajándékképen. ük, az én drága barátaim, mint illendő, csak amerikaiul ludnak, a leányzó pedig, érthetetlen módon, kizárólag spanyolul. — S tudja, Dömötöröm, miért akai minket a kisasszony jlyen bajba sodorni? Nem tudtam, tehát megmondták: nem másért, mint Kutyus és Kutyuska miatt! Ki s miféle volt a két rettegett egyén, megtudtam, vagyis hallhattam legott, mihelyt a kertbe értünk; mivel hangjuk átcsapott a vén falon. Különösen Kutyuska volt serény a csaliolásban. Tudniillik kutyák voltak mindketten, Kutyus és Kutyuska. JAVÁBAN állt a bál odabenn a nappali teremben. Kutyus, a spániel, nemes-előkelő fajta, régi kutyabőr és számos hiteles felmenő birtokosa, csak ült a kandalló közelében és vakkantott méltatlankodva. Visszont Kutyuska, háromhetes talán, s hozzá magyar puli, ez a tenyérnyi pamutcsomó és jöttment parasztsüvölvény, annál zajosabban ugrándozott a finom szomszéd körül, mitöbb, látván hosszan kodását a mulatságos játék miatt, kacagott nagyokat Kutyuska. ugatva |e:sze. A helyiségben pedig — és ez volt Dolores sérelme, ezért is csomagolt —, mindenütt apró víznyomók kacsintgattak. Kutyuska kislány volt ugyanis, a lánykutyák pedig, ha örülnek. . . ! De mit cifrázzam? Azonkívül, alig háromhetes lóvén, Kutyuska. szobatiszta sem lehetett még. Midőn mi közéjük lép',ülik, Kutyus jött felénk elsőnek és megtorlásért esengve, mondotta: „Látjátok, mit művel velem a kis jiaraszt? Velem, akinek annyi a kitűnő őse?!“ Kutyuska meg annál inkább fiekándozott, tette pedig ugatás és újabb tócsácskák kíséretében. — Csiba te! — vetettem oda a barátságos, mégis kemény szót a kis faragatlannak. — Szegyeid magad, Csiba!“ Szóltam pedig magyarul. Mire Kutyuska fűlött hozzám egyszeriben s dörgölve apró pamacstestét nadrágom szárához, nézett rám honi tekintettel — boldogan, már amennyire borzas frufruitól nézhetett. Értettük egymást, Kutyuska meg én. — Ugye, milyen édes? — így Morganék. — Most kaptuk. Csak éppen neveletlen még a kicsi. Ezt nem éri i Dolores. Éppen karácsonykor nem érti. NEM BIZONY, mert jött is kalaposan-csomaggal. Búcsúzni jött; ő nem takarít folyton egy eh után. Elég, ha az embert szolgálja. Elő hát azzal a spanyol tudománnyal, unszolnak drága barátaim. Mire én nyögöm-izzadok, drága barátaim kedvéért . persze, meg azért, mivel a kisasszonynak dióolajszín az öklömnyi szeme, fekete haja pedig kékesen csillog a kalap aljában. Csoda-e, ha, törikszakad, meg kell magam értetnem a lánnyal? S ő megért, Istenem, pedig spanyolul beszélek. Akár hisszük, akár nem, marad Dolores s ml a karácsonyfa tövében békés nyugalomban dudorász szűk az „ó, Tannenbaum“-ot, kiki, ahogy tudja; Morganék amerikaiul, Dolores spanyolul, Kutyuska meg én magyarul. S hogy Kutyásról se feledkezzünk, meg, ő raccsolva-arisztokratásan, orrhangból halkan, nagynevű uraságok hagyományából. Béke honol közöttünk; drága Morgan barátaim könnyezve szorongatják egymás kezét, mi Doloresszel, ahogy illik két magányos árvához, mustrálgatjuk egymást, lapos pislogással. Kutyus pedig, a méltóságos lény, kegyesen nyújtja jobbját — a nagy, lelógó jobbfülét — a kis parasztnak: „Nem bánom, húzd meg. Legyen neked is karácsonyod“. Mire Kutyuska igenis meghúzza a békejobb fület, de nagyon ildomosán, nagyon meghatottam S nem ugatva, nem is vizenyős nyomokkal. — Ezt hogy csináltad? — kérdezi később' Dolores egy emeleti szobában. Tegezve kérdezi, mert ez jött legelőször. En pedig mondom, vagy inkább mutatom, miként kell illemre nevelni a kiskutyákat, az orruknál fogva. Nevetünk ezen Doloresszel és. . . De mit cifrázzam? MÁSNAP Morgan úr, az én drága barátom és, jeles fotográfus, családi képet gyárt idilli együttesünkről. Kutyus is rajta van, meg Kutyuska, a karácsonyi szobatiszta. No és Dolores sem hiányzik a képről. Őrzöm most a kedves emléket és őrzöm Dolores utolsó levelét (mivel levelezünk néha). Kutyásról ír a lány és Kutyuskáról s arról, hogy most vastag a barátság közöttük. Meg arról is szó esik eb ben a levélben, hogy átköltöznék a lány ide az én városomba. Amennyiben nagyon kérném. Egyedül jönne, az én drága barátaim nélkül és Kutyus meg Kutyuska nélkül. Pedig az utóbbi már végleges szobatiszta. Ezek szerint, mégsem olyan rossz az én módszerem, ó, Tannenbaum. . . ! John Keats verse December éje, zordon, de boldog vagy te, fa, mert egy ágad se gondol tzép zöld lombjaira: dérrel süvít a tél is, fagyassza bár a szél is, riigyét kibontja mégis, ha majd tavasz fuvall. A PRÍMHEGEDÜS STANCÁK
