Fakutya, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1961-12-25 / 24. szám
Fakutya 3. Amikor megvettem, már tudtam, hogy nem kellett volna. December első hete volt, a fizetésemet alighogy megkaptam a borítékban, megláttam az árúház kirakatában. Lila is volt, sárga is, kék is, de drapp is. Ez így elmondva kissé különösnek tűnik, de ha meggondoljuk, hogy egy gyönyörű angorasálról van szó, mindjárt megér ti mindenki, hogy megvetiem a feleségemnek karácsonyi ajándékul. Már útközben erősen elhatároztam, hogy a sálat beteszem a szekrényem legmélyére és karácsonykor diadalmasan nyújtom majd át. Az este meglehetősen nehezen telt el. A sálat betettem ugyan a szekrényem legmélyére, de a sál mégis állandóan ott volt a szemem előtt. Feleségén! elmesél e, hogy mi volt délelőtt, én bólogattam, de közben lelki szemeim előtt ott himbálta magát a sál, sárgán is, lilán is, és ha jól meggondolom, kissé drapposan. — Mi van ma veled? — kérdezte hirtelen a feleségem, amikor a má sodik kérdésére sem feleltem. Hebegtem valamit. Hát mgmondhattam-e neki, hogy akkor, amikor a kérdést feltette nekem, a sál elkép zelésem szerint ott lebegett a feje felett, és mintha minden csíkja gúnyosan hunyorgott volna. Roszszul aludtam. Az átkozott sál n szekrényem legmélyén zavarta az álmomat. Álmomban egyszer a feleségem szedte elő a szekrényből, másszor maga a sál bújt ki a fiók hasadékán, és szemtelenül odatekerőzött, a feleségem elé. Végre reggel lett. — Neked valami bajod van, Pista — nézett rám a feleségem. — Egész éjjel forogtál és nyögtél, menj el az orvoshoz. Morogtam valamit és elmentem. A munka nem ment úgy, ahogy máskor szokott. Ügy fúrta az olda-» lámát a sál a szekrényem mélyén, hogy nem is volt étvágyam. Hiába magyaráztam magamnak, hogy ez így helyes, az ember előre megveszi a karácsonyi ajándékot, és akkor nincs gondja huszonnegyedikéig. Mikor erre gondoltam, belém nyilallt, hogy még csak másodika van és huszonkét napot kell összeharapott foggal tűrnöm, nehogy kicsússzon a számon, hogy a sál, a sál ott van a szekrényem mélyén. Este odahaza aszpirin várt a tányérom mellett és az ágynál hidegvizes borogatás. — Ricinus nem kell? — kérdezte feleségem aggódva. Lefeküdtem. Nyitott szemmel néztem az éjszakába. Még huszonkét nap, illetve huszonegy. .. És a sál SÁL A SZEKRÉNYEM MÉLYÉN írta: SAS FÉLIX ott van a szekrényemben, és én rágom magam, és minden pillanatban ott a torkomon a kiáltás, hogy már megvettem a karácsonyi ajándékot, egy sálat. . . Hirtelen, mint vakító fénysugár villant fel: miért ne adhatnám előre oda a karácsonyi ajándékot? Végeredményben: ajándék az ajándék, ha előre is adja az ember! Felráztam a feleségemet. — Hozok borogatást — tápászkodott fel álmosan. — Dehogy hozol — kiáltottam diadalmasan. — Átadom a karácsonyi ajándékodat! Nem törődtem azzal, hogy tágra meresztett szemmel néz rám, kiugrottam az ágyból, odarohantam a szekrényhez, és a következő pillanatban már ott lobogott a kezemben a sál, amely lila is, sárga is, de azért elég drapp is ahhoz, hogy a feleségem nagyon megörüljön neki. — Ezt kapod tőlem karácsonyra — magyaráztam. — Nem tudtam már magamban tartani! o Másnap derűsen, boldogan, fel- ' szabadultait dolgoztam. Talán de-|, cember tizediké körül kezdett tér- < < jedni bennem egy sötét gyanú. A1' feleségem naponta, már tíz napja hordta a sálat és egészen megszok- t ta. Ez már nem is számít karácso-'1 nyi ajándéknak. Igaz, hogy ezt, vettem karácsonyra, de azért vala-ö mit mégis kell adnom huszonne- 1 gyedikén. A heti fizetés napján az. , árúházban vettem egy pár sötét-, > kék kötött kesztyűt és azt elrej-'1 tettem a szekrényem legmélyén., t hogy majd huszonnegyedikén cda-o adom, és akkor még nagyobb lesz'' a meglepetés, hiszen már adtam,, egy sálat és lám, mégis vettem <> egy kesztyűt is. Igen, ez a kesztyű1' meglepetés, karácsony napján,, nyújtom majd át. 1 (Folytatás a 8. oldalon) FURCSA GYERTYA ÜLÖK A TAXIBAN — Egy lidérces utazás története — VII minden töriénhet AZ t MBERREL EGY TAXIBAN Ülök a taxiban két barátommal és magyarul beszélünk. A taxi, a taxkoífőr is angol. Barátaimat ler kjük a lakásukon, utána enge n visz haza. Éjszaka van, egy óra lehet. — Are you Hungarian? — szólal meg hirtelen a soffőr. Vagyis, hogy magyar vagyok-e? Meglepetten felelem: igen, honnan tudja? — Megismertem a nyelvet, amelyen beszéltek. — válaszolja. Kis büszkeség, bennem, belül. Tessék, még egy egyszerű angol taxisoífőr is felismeri manapság, ha magyarul beszélnek. Hiába, nagy nép vagyunk, Liszt, Bartók, Kodály, Szentgyörgyi, Gábor Zsazsa... — Ismer magyarokat? — kérdem, me t az ő szájából is hallani akarom népem dicséretét. — Csak egyet! — mondja kurtán. — Akivel meg zökött a feleségem. Tessék? Micsoda? Hogy... bogy a felesége... ? — Pistá. — folytatja és közben vezet a kihalt utcákon. — Magas, szőke ember. A feleségem beleszeretett. Makogok valamit. Mit mondhat az ember éjszaka egy taxisnak, akinek feleségét elszerette egy honfitárs? — Daiabig járt hozzánk. Folyton válogatott. A feleségein „csáfcái“ kolbászt vett nek:, de az nem volt jó. Neki csak a „dzsu- 5ái“ Ízlett. Finnyás alak lehet ez a Pistá. A csabai nem jó, csak a gvulai. Megjegyzem nekem ú jobb a gyulai, de ezt nem merem neki bevallani. Olaj lenne a tűzre. Úgyis mintha gyorsabban vezetne, mint az előbb... Persze, de még mennyire... Mintha direkt taposná a gázt. Páni rémület fog el. Nagy ég, egyedül ülök éjnek évadján egy londoni taxiban egy megcsolt taxisoffőrreL Ez csak arra várt, bogy találkozzék egy magyarral és azon bosszút álljon... Hogy veszi a kanyarokat?! Két kerék a levegőben... teljes gáz... Ez az ember meg akar ölni, semmi kétség... Veríték önt el. Még néhány mérföldnyire vagyok otthontól. Féloldalt látom a profilját. Ö szehúzott szemmel mered maga elé. Ez az ember őrüli. Ennek lelki egyensúly át megbontotta az, hogy a felesége és egy mine év körüli lehet. Szája kesmagyar... Reszelős hangon szólalok meg: — Majd... izé... majdcsak. .. hm... rendbejön minden. .. Nem felel. A téboly teljesen elöntötte az agyát. Csak alkalmas helyet keres, hogy nekirohanjon valaminek. Ő is meghal, de visz magával egy magyart a másvilágra, bossszúból... Ki kell ug anom, vagy fejbe keli vágnom, mielőtt kaiamlolozik... Hirtelen éles fékcs korgás. Összerezzenek, behunyom a szemem. Itt a vég. • — Tessék kszáilni! — mondja komoran. — Kérem... — rebegem — én... én... nem tehetek arról, hogy... hogy a kedves felesége... — Megérkeztünk kérem. — vág közbe. Kipillantok. Valóban... házunk előtt állunk. Kiugrók a kocsiból. Reszkető ujjakkal tapogatózok pénz után. — Ne tessék borravalót adni! — mondja, amikor nyújtom felé a bankjegyet — Magyaroktól nem fogadok el borravalót. Látva tágrameredt tekintetemet, hozzáteszi: — Hálából azért a jóért, amit a Pistá tett velem azzal, hogy elvitte tőlem azt a némbert.. HAJDIK MÁRTON (London)
