Fakutya, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1961-11-10 / 21. szám
Fakutya 9. GANGON ALULI HAZASSAG VIDÁM TÖRTÉNET, HÉT CSÓKKAL A FŐSZEREPBEN * ÍRTA: ROBERT MORLAND FORDÍTOTTA: VÁRALJAI PÉTER 21. FOLYTATÁS — Mi lenne, ha tíz percig beszélne velem? — kérdezte Fred és egy lépést tett Dórin felé. — Nem szeretném megzavarni elfoglaltságában — vetette oda Dórin és ismét Betsyre nézett. — Különben is sietnem kell. — Értem! — mondta gúnyosan Fred, — Sietnie kell, hogy valahogyan sikerüljön még ma elhelyeznie a negyediket is... — A negyediket? — nézett rá csodálkozva Dórin és kis futó mosoly jelent meg szája sarkában. Szótlanul vett ki retiküljéből egy újságot... A címlapon, nagy plakátbetűkkel ez állt: „DÓRIN MEGNYERTE A NEGYEDIK MENETET IS.“ * — Martin! . .. Martiiin! Az ajtó nesztelenül kinyílt. Martin, a Dalmonte ház angol főkomornyikja, igazi angol hidegvérrel arcán, megjelent az ajtóban. — Martin, — kiáltotta Mrs. Dalmonte, mintha az inas két mérföld távolságban lenne. — Itt vannak már a délutáni lapok? Martin megbiccentette gondosan lenyírt fejét. — Itt vannak, Madam. — Hozza be őket... Martin kiment. Dorothy Dalmonte villámgyorsan felhajtott egy pohár konyakot. Ez volt ma már a tizenhetedik. Szemhéja vörös volt az italtól és a haragtól. Herbert Dalmonte egy karosszék mélyén ült. Helyesebb lenne azt mondani, hogy olyan hatást keltett, mintha valaki egy csomó kelttésztát paszírozott volna rá a drága selyemhuzatra. A Dalmonte milliók ura erőtlenül, magatehetetlenül omlott el a fotel karjai között. Idióták! — mondta Dorothy Dalmonte fújtatva. Fel és alá járt a süppedő szőnyegen. Túlméretezett idomaival eleven gőzhengernek tűnt, amely mindent lehengerel, ami útjába kerül. Az ajtón kopogtak. Martin jelent meg az újságokkal. Dorothy kikapta a lapokat az inas kezéből és intett, hogy menjen el. —- Első oldal! — kiáltotta dühösen. — „E'csattant a negyedik is... Dalmonte nem tud védekezni... 1000 dollárt 1 ellen, hogy holnapra meg lesz az ÖTÖDIK is...“ — Muszáj ezt felolvasnod? — Herbert nyöszörgő hangja e'.őkúszott a fotel bástyái mögül. Dorothy feleletre sem méltatta férjét. Belevetette magát a szemközti karosszékbe és fennhangon olvasni kezdte a cikket: „Saját tudósítónktól... Nyugodtan állíthatjuk, hogy az amerikai közvélemény ma nagyobb érdeklődéssel fordul a CSÓKCSATA felé, mint bármely más kérdés felé, beleértve a nemzetközi politikát és a legújabb baseball eredményeket...“ Felnézett az újságból és megvetően vetette oda férjének: — Gratulálok! — Kérlek... hagyd abba... „Lapunk munkatársa, aki kezdettől fogva, magától Dórin Lakatostól kapja információit, a következőkben számol be a csókháború negyedik menetéről...“ — Dorothy nagy lendülettel olvasott, ügyet sem vetve azokra a kis nyögésekre, amelyek Herbert fotelje felől hallatszottak. —•- „A negyedik csók elhárítása érdekében Mr. Herbert Dalmonte mindent megtett, ami emberileg megtehető. Sejtette, hogy Dórin azt az időpontot fogja kiválasztani amikor, Mr. Collins a Collins Konszern vezére a Dalmonte Árúházba látogat, hogy a két hatalmas vállalat fúziójáról tárgyaljon. Az árúház környékét már a kora délelőtti órákban megszállta a külön e célra szerződtetett személyzet. Szinte minden két lépésnél állt egy civilruhás férfi, akiről mindenki sejthette, hogy Herbert Dalmonte testőrségéhez tartozik. Bent az árúházban nyugdíjas rendőrök, női börtönök kivénhedt felügyelőnői és más hasonló „szakmabeli“ lézengett, éberen figyelve minden húsz és huszonöt év közötti nőnemű vásárlót. Mr. Collins egyenesen a repülőtérről hajtott a Dalmonte Árúházhoz. A nagy tárgyalóteremben Herbert Dalmonte és vezérkara fogadta. Pontban háromnegyed ötkor ért véget a két nagyvezér tárgyalása. Együtt mentek le a liften és az árúház kapujában barátságosan kezetráztak. Az újságírók és fotóriporterek körülvették őket, de a Dalmonte-brigád teljesen körülzárta a két elnököt, úgy, hogy idegennek lehetetlen volt átjutnia a kordonon. Az egyik rádiótársaság riportere mikrofont tartott Mr, Collins orra elé és megkérdezte: — Sikerült megállapodniok? — Nyugodtan mondhatom, hogy igen! — mondta Mr. Collins, aki hetvenhat éves és ráncainál csak milliói sűrűbbek. — Herbert Dalmonte, nagyszerű ember, a tisztes amerikai kereskedő prototípusa, akivel öröm lesz egészen szorosra fűzni kapcsolataimat... Mr. Collins még folytatta volna, de szavait megakasztotta egy furcsa, hörgésszerű hang, amely a mellette álló szájából tört elő... Mr. Collins feléjefordult. de csak azt látta, hogy Herbert Dalmonte mereven néz át a körülöttük álló tömeg feje felett. Mr. Collins követte a pillantás irányát és a tömegben egy zöldruhás lányt látott, aki mintha feléjük integetne... Mielőtt szólhatott volna, Herbert Dalmonte torkaszakadtából ordítani kezdett: — Fogják meg... Ö az.. . Az a zöldruhás.. . És kezével abba az irányba mutogatott, ahol a lány állt... Az mintha megriadt volna a kiáltástól... hirtelen futni kezdett lefelé az úton... Zöldruhás alakja egyre távolodott. A Dalmonlet körülvevő testőrök lélekszakadva futottak utána. — Ez... ez... mi... mi ez? — hebegte Mr. Collins, de nem tudott tovább beszélni. Dalmonte mellett ugyanis... hirtelen felbukkant a zöldruhás lány... Hogyan csinálta, hogy ott fut, nyomában az üldözőkkel és ugyanakkor itt áll Dalmonte mellett... teljesen érthetetlennek tűnt... De nem volt idő töprengésre... A lány gyengéden megérintette Dalmonte vállát. Mr. Collins csak azt látta, hogy Herber Dalmonte arra kapja a fejét... aztán minden vér kiszáll a fejéből. Falfehér lett az arca. És ezen a fehérségen, éles kontrasztként, virított egy vörös rúzsnyom. . . Mr. Collins égnek emelte kezét... Az erkölcstelenségnek nincs határa, hörögte később a mikrofonba, amikor a félájult Herbert Dalmontét visszatámogatták árúházába... írják meg, uraim, jelentette ki Mr. Collins és minden ránca külön vibrált a jogos erkölcsi felháborodástól, hogy bűnös korunk alantas áramlatai még a legrégibb, legpatinásabb kereskedő családokat sem kímélik. . . Mondanom sem kell, hogy ezekután nem fúzionálok Dalmonteval, sőt, mindent el fogok követni, hogy az erkölcsi fertő e prototípusát, Herbert Dalmontét ne lássam többé a tisztes kereskedők soraiban...“ Olvasóink bizonyára kíváncsiak arra is, hogy ki segített Dorinnak abban, hogy magára vonja a figyelmet, addig, míg ő elhelyezheti a negyedik csókot. Az illető nem „ki“ volt, hanem... „mi“. (Folytatjuk)
