Fáklyaláng, 1971. január-október (12. évfolyam, 1-10. szám)

1971-07-01 / 7-9. szám

14

FÁKLYALÁNG

MAGYARSÁGTUDOMÁNY

(Ezt a rovatunkat a MAGYAR DOKTRÍNA cimü cikkünkké! indítottuk el, azzal a céllal, hogy tájékoztatást nyújtsunk Olvasóinknak a magyar sorskérdésekről. Ebben a rovatunkban olyan írásokat hozunk, amelyek a magyar nemzeti öntudattal és általában az örök magyar nemzet sajátos problémáival foglalkoznak. Előző számunkban Szabó Dezső egy kevésbé ismert tanulmányát hoztuk "A magyar jövő alapproblémái" cimmel. Jelen számunkban pedig Veres Péter "Mit ér az ember, ha magyar" cimü kötetéből hozunk egy "levelet" amelyet többek között "egy parasztfiuhoz" irt jó harminc évvel ezelőtt, de amelynek mondanivalója ma is éppen olyan időszerű, mint akkor volt. — a Szerk.)

Magyarságom végleges és végzetes felismeréséről.

Mit ér az ember, ha magyar? — micsoda a magyar?

— ezeket bizony én már csak akkor ismertem meg véglegesen és örökre, amikor mint író érintkezésbe kerültem a fölöttünk állókkal és a félmagyarokkal, meg a nemmagyarokkal is. Amíg csak a mieinket, a parasztokat ismertem, addig nem tudtam, hogy mi a nem-magyar, s így azt sem tudtam, hogy mi a magyar. Majd itt-ott, urak és polgárok között, ahova véletlenül botlottam, vagy meghívásból kerültem, vettem észre, hogy hohó, ezek itten másféle népek, mint amilyeneket otthon én megszoktam. Eleinte csak azt hittem, más osztály, de azután láttam, hogy egyúttal más kultúra s talán más faj is. A mieink, a paraszt-magyarok soha nem úgy néznek rám, mint valami csodabogárra, mint valami hortobágyi érdekességre, hanem vagy szeretettel, vagy gyűlötettel, de mindenképpen természetesen és főleg olyan észrevehetetlenül, olyan belső szeméremmel, ízléssel és mértéktartással ami a magyarnak már természetében van. A szembedícsérés és a nyálas hízelgés a szolganépek sajátsága és a magyar törzs legbensejében, még ha le volt igázva is, még ha lapulnia kellett is, nem volt soha szolganép, mert nem vált meggyőződésévé, hogy a szolgaélet is élet. Még koldusnak is szemérmes, ravasz vagy mogorva, de nem cigányosan hízelkedő a magyar. Amelyik koldus már csúnyán hízeleg, azt utálja a magyar ember. Amelyik magyar ember ilyen, azt már megrontották gyökeréig a hosszú elnyomással és nyomorúsággal.

Ebben a felismerésben sokat segített az is, hogy az igazi magyar értelmiségiek, úgy a diákok, mint az öregebbek között ugyanazt a kedves magyar magatartást találtam, mint a parasztok és a magyar munkások között. Nyílt, közvetlen hang és magatartás vett körül és

— mit tagadjam — jól éreztem magam közöttük, mégha elvileg nem is voltunk egy véleményen. — Hiszen ezek is a mienk, — így éreztem — ha talán a nyelvük és a modoruk nem is olyan egyszerű, mint a parasztoké. És mertem közöttük mindenről beszélni, mertem közöttük őszintén szocialista lenni, mert éreztem, ezek nem szaladnak a rendőrséghez besúgni, hogy mit beszéltem, mégha nem is a szájuk íze szerint beszéltem. Ezek magyarok és a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás. Megvan ez más népekben is, különösen a szabad népekben, de más a stílus, más a forma. Igaz, a magyarok között is vannak nemtelen magyarok, vannak rongy emberek szépszámmal, de ezek rossz magyarok. Ilyenek minden népben vannak, de azért mégis minden népnek van saját külön jellemképe, amelyet a rendes emberek összessége és ezeknek a rongy emberekkel való magatartása fejez ki. És persze, a rendes embernek is és a rongy embernek is minden népnél más a típusképe. Vannak népek, amelyek még

csak ügyes, élelmes embernek nevezik azt, akit a magyar már rongy embernek tekint. Például Amerikában és az európai déli népeknél, a Balkánon és a Közelkeleten még becsületes kereskedőnek tekintik azt, akit a magyar már aljas gazembernek nevezne. Még egy megbüntetett verekedőt, sőt megtévedt tolvajt, rablót is többre néz a magyar, mint egy büntetlen életű, de észrevehetően csalárd kereskedőt. Nem tehetek róla: én is igy vagyok vele. Itt nem az ész, hanem valami sajátságos belső ízlés parancsol. S ez nemcsak nemességből származó mai magyaroknál van így, hanem a paraszt magyaroknál is. Ezért olyan nehéz a magyart átvezetni a gazdasági pályára, hiába rimánkodnak neki az összes miniszterek és hiába duruzsolják ezt a fülébe az öszszes tanárok. Mert bizony e tanácsadók jórésze, különösen magyar része, szintén nem szeretne kereskedő lenni. Én se, hát mit hányjam a szemükre?

Másik tapasztalatom más irányból való, de ugyanide, vagyis magyar elégedetlenségemhez vezet. Tudod, hogy türelmes ember vagyok, nem magamra erőltetett prófétáskodó nagyképűségből, hanem természetemnél fogva. S aztán az elvem is a türelmes komolyságot parancsolja. Látom a hibáinkat, a fellengős kezdéseket, az elrugaszkodó indulásokat és a siratnivaló abbamaradásokat, tehát azt hirdetem, és a magatartásommal is azt igyekszem példázni, hogy elég volt a hangulatemberekből. A magyar író és a magyar politikai vezető ne hangulatok hatása alatt írjon, beszéljen vagy cselekedjen, hanem egyetlen elszánt hangulat uralkodjék rajta örökké: kitartani és nem alulmaradni!

És mégis, hiába vagyok ilyen türelmes, amikor megismertem azokat az embereket, részint személyesen, részint szellemükben, akik a nagyvilág előtt minket képviselnek, hát felháborodtam. Hát ezek, hát ilyenek mutatják be a magyart a világnak? És szégyenkeztem, hogy mit szól az igazán müveit és okos külföldi, mit szól a finom ízlésű francia, az okos angol, ha meglátja ezt a talmi kultúrát. Mit szólnak a kultúrpolikusainkhoz, mit szólnak a lefordított rossz könyvekhez, mit szólnak a szerte kóborló újságíróinkhoz és művészeinkhez? — Hát ezek a magyarok? — hát ilyenek a magyarok? — és csalódottan Afrikára gondolnak. Nem Ázsiára, mert Ázsia ma már a müveit világ szemében nagy dolog. Kultúra, magatartás és erő.

És persze elfordulnak és nem törődnek velünk. Mert őket csak Zrínyi és Csokonay érdekelhetné, Petőfi és Vörösmarty, Ady és József Attila, nem pedig — de hagyjuk a neveket, nem is érdemesek a megemlítésre, de nem is szeretnék senkit se bántani, talán ők se tehetnek róla, hogy elfoglalták a mieink helyét. Ők csak ösztönüket követték, amikor szorgalmasan dolgozgattak az előrejutáson, viszont a mieink is az ösztönüket követték, amikor gőgösen visszahúzódtak, amikor Vörös-