Fáklyaláng, 1971. január-október (12. évfolyam, 1-10. szám)

1971-01-01 / 1-3. szám

Népesebb csoport az U.S.A. és Kanada-i magyar nemzetőrök 1969-es vetélkedéséről.

verrel harcolt magyar szabadságharcosok köböt otthon kialakult, már 1957 tavaszán világméretűvé vált a magyar nemzetőrök emigrációs szervezete. A Világszövetség alapszabályának végső jóváhagyása után kötött formák között folyt tovább a szervezeti élet. Az igazi nemzetőrök között soha nem volt és nem lesz személyi vetélkedés, mert elfogadták a képességek, adottságok és az áldozatvállalás szerinti rangsorolást. Ezt a rendet törték meg időről-időre olyan egyedek, akiknek a szabadságharchoz semmi közük nem volt, csak külföldi titkosszolgálatok parancsára próbálkoznak meg kisajátítani a szabadságharc képviseletét és kisebbíteni a szabadságharcosok szervezettségének erejét. Minden idegen állam titkosszolgálatának tényként kellett elfogadnia, hogy az eljövendő szabad Magyarország fegyveres ereje a magyar Nemzetőrség lesz s ezért próbálják beépíteni fizetett ügynökeiket a testületbe minél előbb és minél eredményesebben. A Nemzetőrség szembenéz ezzel a problémával.

A Nemzetőrség számtalan nyilatkozatban rögzítette már, hogy erkölcsi szempontból nem lát különbséget ügynök és ügynök között, mindegy, hogy az vagy azok Moszkva, Peking, Berlin, London, Páris, Washington vagy a Kádár rendszer részére kémkednek a magyar nép életérdekei ellen. A Nemzetőrség egyforma könyörtelenséggel fogja föhzámolni az ügynököket, mert a szebb és szabad magyar nemzeti élet létalapja az, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen annak az állapotnak, hogy moszkoviták és más ügynökségek garnitúrája hadakozzon a magyar nép béklyóba kötéséért és a független magyar politika érvényrejuttatásának megakadályozásáért.

A nemzetőrök nem tartják véletlennek, hogy a volt csendőrtiszt jó volt “népidemokratikus” rendőrtisztnek is, s, hogy egy Lőwy György nevű egykori pártpropagandista (akit 1957 elején “kereszteltek” át Lovas-sá az egyik akkori magyarnyelvű hetilap szerkesztőségében) ma az u.n. “Szabadságharcos Világszövetség” Amerikai Szervezetének főtitkári tisztében

díszeleg, különösen ha figyelembevesszük azt a tényt, hogy Lőicy-Lovast az a szintén nem “árja” származású Pogány András (elnök!) nevezte ki főtitkárrá, akit Mikófalvy hozott először 1961-ben egy Neio York-i szabadságharcos gyűlésre természetesen mint elnökjelöltet. Lőwy-Lovasról az is “kiderült” a kinevezési bejelentésben, hogy 1956-ban, az Újpesti Forradalmi Bizottság elnöke volt. (Meglepő, hogy milyen ügyesen titkolták ezt 14 éven keresztül — a Szerk.) Kár, hogy az újpesti szabadságharcosok nem emlékeznek Lőwy-Lovasra 1956-ból.

A magyar nemzetőrök nem tűrhetik tovább az ilyen megtévesztő visszaéléseket a szabadságharcos névvel, ezért ismételten kijelentik, hogy Kohlmann, Lőicy, Pogány, Pásztor és társaik csak erőszakos kisajátítói a magyar szabadságharcos eszmének s ezért velük semminemű közöséget nem vállalnak. Sőt! Mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ügyködéseik föltársásával végérvényesen kirekesszék ezt az embertípust úgy az emigráns magyar közélet, mint az eljövendő szabad magyar élet minden vonatkozású közéleti porondjáról.

A Nemzetőrség cimü rovatban a Szerkesztő Bizottság ilusztrált riportokban számol be a volt fegyveres szabadságharcosok emigrációs tevékenységéről.

Jelen számunkban két eseményről tájékoztatjuk olvasóinkat:

1. Magyar Szabadságharcos Emlékplakett Álcazárban,

2. Szabó Bácsi Emléklőversenyek Wallingfordban (Conn.).

Az Alcazar-i Emlékplakett leleplezével kapcsolatban kitűnő laptársunk a Szabad Magyar Világ III. évfolyam 1-2. számából vesszük át “A két Alcazár összeforrt” cimü cikkét:

A klasszikus-hősiesség világtörténelmi példáinak két legutóbbi fejezete forrott eggyé jelképesen a toledói Alcazar falában. Húsz év különbségei — és 2500 km távlatban — 1936-ban a teledói Alcazar rázkódtatta meg rendíthetetlen hősi elszántságával a világot;