Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)

1966-06-15 / 1-6. szám

18

FÁKLYALÁNG

bogó tombolás után pihenőt tartottak, Boriska mámorosán súgta a fülébe:

— Gyere hátra, keressünk virágot a kertben.

Az üres teleknek, ahol a tánc volt, hátul nagy kertje nyúlt a folyó felé, melynek első részében maguktól nőtt virágok és burjánok tanyáztak. Az este már havazott s itt csend és nagy árnyék volt, csak a nyírfák pletykálták a tavasz titkait. Boriska zavarba jött, fél kezével Pistát fogta, másik kezével egy szarkalábat babrált, de szeme, szája, melle, egész felgyűlt fiatalsága riadó hívás volt a csók felé. Pista átölelte s két olyan csókot nyomott a nyakára, hogy a patyolat bőrön átserkedt a vér. A lány remegett.

— JJgy-e, nem szereted a Mártát? Olyan csúnya lány.

Pistát megütötte ez a mondat, mint egy eldobott tagló. Karjai lehulltak a lányról. Óriási unalom és undorodás töltötte el önmaga s az egész világ iránt. Mint akar ö ezzel a lánnyal? Hát szereti ó ezt a lányt? Hát adhat valamit ez a lány az ö mérhetetlen vágyakozásának? Meggyógyíthatja-e ennek a csókja a végtelen szomjúságot, kiégeti belőle ennek a szerelme a vágyat, hogy ismeretlen világok felé rohanjon? És milyen komisz volt a másik iránt, tisztességes ember a jó kutyájával sem bánik igy. Hát megint hitvány volt, hát mindig annak kell lennie? Hát akkor majd segit ö is a rosszaságnak s majd megmutatja, hogy mit tud.

— Pista, mi lelt? — hökkent fel a lány.

A fiú némán bámult a sötétedő kertre.

—• Pista, haragszol? — esenkedett Boriska.

— Menj táncolni, Boriska. Te a bíró lánya vagy, én meg csak a boldogult harangozó fia. Menj, keress más legényt magadnak.

— Pista, csókolj meg, csókolj meg! — suttogta a lány.

— Csókoljon meg téged a szentléleki feszület.

Otthagyta a lányt. Az udvaron megint táncoltak s ő némán ment át közöttük. Odaszólt Magyar Petinek, aki a tánc kezdete óta nézegette, melyik lányt merje felkérni:

— Gyere Peti, menjünk Bogdánhoz.

— Várj, csak egyet táncolok.

Pista odament Áron Peteméhez és

rendelt még két decit. Peti, mintha Pista hívása lett volna a lökés, lehunyta szemeit s vak méréssel ment neki a legközelebbi leánynak, Kicsordult szegényből a tavasz, mint a bögés a borjúból:

—Gyere táncolni, az istenedet.

Molnár Kata volt, a falu legrusnyább lánya, aki már ócska is volt egy kicsit. Hálásan kapaszkodott bele Petibe s a két árva rúgta a keserves földet. Mondták is köröttük:

■— Ezek ugyan összeillenek.

Pista megitta a két decit, odakiáltott a Petinek:

— Jössz-e, Peti?

Peti otthagyta párját, pedig a tánc ize majd kicsordult a szája szélén. Hallgatagon mentek vagy kétszáz lépést, akkor visszanéztek. A hold feldugta roppant arcát a kovásznai fenyvesek fölött. A zene most hallgatott, a táncolok nagy körbe fogózva lassút jártak és énekeltek hozzá. A fiatal lányok fehérségei közt sötétek voltak a legények. Az ének szállt, szállt, szélesedő szárnnyal úszta a tavaszi estét. A sötét jegenyék közt csillogtak a nyírfák, mint szökőkút visszahulló vize s fehér törzsük messze világion. A nagy tánc partján apró gyermeklányok, kis fehér habocskái a mérhetetlen életnek, összefogózva táncoltak s szőke fejüket bele-beleütötték a hold langyos vizébe. A kertekből szállott az illat, a falu kitárta kebelét, mélyen, végtelenül tavasz volt.

— Peti, ma olyant iszunk egyet, hogy — mondta Pista és kidobta karjait az estébe.

A korcsma tele volt. Pistát több felöl hívták, hogy üljön közéjük, de ma szobába nem fért volna s embert mást Petin kívül nem tudott tűrni maga mellett. Az udvarra hozatott ki egy asztalt, egy szál gyertyát és bort tétetett rája és ott ittak. A Peti szive nagy kikeleti megnyilatkozásokra viszketett:

•— Te, Pista, te nem tudod, mi az a szerelem, én tudom azt, én. Olyan szerelmes vagyok, mint a kefekötő.

Pista ivott és belenézett az elmélyült udvarba, ahol a nyitott csűr és istállón túl a kert ragyogott a holdban. Peti folytatta:

— Te nem tudod, hogy kit szeretek, el nem találnád, hogyha két éjszakát gondolkoznál rajta. Hát fogadjunk tiz kupa borba, hogy még az első betűjét sem találod ki.

Peti ezt a mesebeli összeget azért ajánlotta fel, mert boldog lett volna, ha Pista kíváncsiskodott volna, ha találgatta volna a dolgot, hogy azután a legvégén ö kimondja azt a nevet, ami olyan jó ízzel töltötte meg a száját, mint a friss csirkecubák. Psitáról leperegtek a szavak, mint a viz a kövér kacsa tolláiról. Peti csak nagy elevenséggel élt tovább, felkacagott:

— Na, ugyebár, hogy nem találtad ki, hiában törted a fejed. Pedig már te csak okos legény vagy. Hát megmond jam-e?

Pista töltött mindkettőjüknek. Ittak. Peti nyelvével nagy gyönyörűségben nyomta oda a bor izét a szájpadlásához a bor izét meg a kimondandó nevet. Lehalkított hangon mondta, mintha a lehunytszemü lányra csókolná a döntő csókot:

— Hát a Molnár Kata az.

Pista két kezével megszorította a halántékát, mintha valami belső dübörgést akarna lefojtani. Peti látta, hogy Pista erre a névre nem esik le a székről, a hold tovább süt s a nagy tavaszi éjszakának még a szempillája sem rezdül meg erre a névre. Egy percre félénken elhallgatott, azután nehéz nehezteléssel mondta:

— Pedig nincs több olyan lány a faluban.

Benn a Bori Jankó bakalódott a hegedűjével, az egyetlen cigány, akit a tánc nem vett el a korcsmától. Pista bekiáltott:

— Gyere ki, Jankó, ma sok nótám van!

— Gyere be magad, ha hallani akarod, — mondta benn tréfásan Pál István.

Pista felugrott, bement a korcsmaszobába, toppintott egyet, hogy a ház kéménye belelógott, mint egy fájdalmas fog. Kiáltott:

— Hát jössz-e, Jankó? S akinek nem tetszik, velem beszéljen!

Jankó sok mulatósban volt jó pajtása a Pistának, szerette is, meg félt is tőle. Vette poharát s kiment az udvarra. Bene János mondta:

— Be nagyra van a volt harangozó fia.-— Ha nagyra van, nagyra van. Fiatal és olyan szép egy legény, hogy keresheted a párját, — mentegette Pál István.

Ezen a mulatók meg is nyugodtak. Mert Pistát minden hibája dacára is szerette a falu. Érezték, hogy ez a pompás haragos szirmú vadvirág az ő törzsükből fakadt és magukat szerették benne. Pista künn már kurjantotta:

— Hát azt a világ legszebb nótáját, Jankó!

A cigány rákezdte:

Ne menj rózsám a tarlóra, Gyenge vagy még a sarlóra,

Ha megvágod piciny kezed,

Ki süt nekem lágy kenyeret.

A cigány négyszer-ötször elhúzta a nótát s Pista szélesedő árral eresztette ki hangját. Fiatal hangja zokogott mint egy fájdalmas harang, erős volt mint a nagyerdők szélvésze és kért, mint szerelmes vőlegény a nászéjszakán. Karjait ki-kilökte a levegőbe. Peti is döntött egyet a szivén s az kifolyt a nóta széles áramába és vitte Peti szerelmét a hallgatag csil-