Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-06-15 / 1-6. szám
14 FÁKLYALÁNG KÜLPOLITIKAI SZEMLE NEMZETEK EURÓPÁJA VAGY KOMMUNISTA EURÓPA Amióta De Gaulle elnök kimozdította az első téglát a két-pólusu világ öröknek tervezett épületéből az események filmszerű gyorsasággal követik egymást a világpolitikában. A potsdami és jaltai megállapodásokból született és status-quo-vá merevült világkép eresztékeit meglazította a változás igényének koncepciója, hogy egyszer majd kimondhassa a circum dederunt-ot is a bosszúvágyból született Jánus arcú egyakarat felett. Végeredményben a második világháború kataklizmájából csak két nagyhatalom került ki győztesen; az Egyesült Államok és a Szovjetunió, (más kérdés, hogy a szovjet is csak amerikai segítséggel) a többi győzőnek meg kellett elégednie a névlegesség valóságával. A vesztesek pedig még megalázottabb helyzetbe jutottak, mivel a roosevelti hadvezetés kíméletlenül ragaszkodott a feltételnélküli megadás elvéhez. Bár az Egyesült Államok hadipotenciálja már abban az időben is sokkal nagyobb erőt képviselt mint a szovjeté — az Egyesült Államok külpolitikája mégis védekezésbe szorult a szovjet kezdeményezésekkel szemben. A visszarettentés elve, melyet az amerikai külpolitika vezérelvként tűzött maga elé nem minden esetben állta ki a próbát, s igy a Szovjetunió biztosítani tudta korlátlan uralmát a leigázott közép és keleteurópai országok felett. Az amerikai kezdeményezésre létrejött Északatlanti Szövetség sem jelentett fordulatot ebben a helyzetben, mert ezt a szervezetet is az elrettentés kategóriájába utalták. A Szovjetunió ellenpontja sem váratott sokat magára; létrejött a Varsói Szerződés is. Ezen katonai szembenállás jelentéktelenedett teljesen látszólagossá az 1956-os október-novemberi magyar forradalom és szabadságharc kitörésével. Ma tiz évvel a magyar forradalom és szabadságharc brutális vérbefojtása után már minden gondolkodó lény tisztán látja, hogy a magyar forradalom és szabadságharc cserbenhagyásával a nyugat óriási és soha vissza nem térő alkalmat hagyott kihasználatlanul, amely nemcsak Magyarország valamint a közép és keleteurópai rabnépek szabadságához, hanem a nyugati világ teljes győzelméhez vezetett volna a világkommunizmus felett. Az akkori mulasztásért ma összehasonlíthatatlanul súlyosabb árat fizet az Egyesült Államok a végeláthatatlannak tűnő vietnami háborúban. 1956-ban még diplomáciai utón lehetett volna győzni; 1966-ban már a totális háború bevezetése is csak kevés győzelmi reménnyel kecsegtett. A magyar forradalom és szabadságharc elnémitása után, még az ebből eredő óriási hátránnyal is képes volt a Szovjetunió hadállásait rendezni és továbbra is megtartani a kezdeményezés előnyét. Amint azt Penykovszky ezredes emlékirataiból tudjuk, hogy a nyugat be nem avatkozása a magyar szabadságharcba óriási mértékben megerősítette a hruscsovi — de végeredményben a nagyorossz — világuralmi törekvéseket, melyeket csak egyedül az a tény tett kétségessé, hogy vörös kina elkezdte saját, a szovjettől független, nagyhatalmi politikájának érvényesítését. Ennek a ténynek s az ebben rejlő óriási lehetőségnek felismerése vezette De Gaulle elnököt Vörös Kina elismeréséhez, hogy ezáltal a világ újrarendezésének erői szétfeszíthessék a régi, rossz keretet. Ax ésszerűségen túl a szükségszerűség is az orosz-kínai viszály teljes mértékű kihasználását diktálja mindazok számára, akik szem előtt tartják a történelem és azon túl az élet törvényeit. Minthogy az Egyesült Államok külpolitikája nem haladt egyértelműen ebbe az irányba az igy keletkezett vákuumot szükségszerűen másnak kellet betöltenie. Európa talpraállása a második világháború után — bár a visszahúzó erők késleltették — elég hamar bekövetkezett, s ha ma még a francia gloire utáni vágy külső jegyeit viselve is, de egyre inkább igyekszik betölteni a keletkezett vákuumot. Amerika, annak ellenére, hogy szinte havonként biztosította Európát föltétien támogatásáról szovjet támadás esetén, az európaiak szemében nem keltette a megnyugtató biztonság érzését. Még Kennedy elnök idejében bizonyos jelentőséget tulajdonítottak az amerikai Ígéreteknek, a mai amerikai külpolitikát — mivel annak másirányban való tájékozódása és lekötöttsége nem nyújt abszolút védelmet — nem tekintik többé biztosítéknak a jövőre nézve. Ilyen helyzetben került az európai koncepció a megvalósulás lehetőségének közelségébe. Erre mutat a nyugatnémet kormány páratlan sikerű kezdeményezése, amikor néhány hónappal ezelőtt eljuttatta a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására vonatkozó békefelhivását több mint száz külügyminisztériumba. A felhívás — amely a német diplomáciát visszahelyezte régi, független nagyhatalmat megillető rangjába — nagyobb hatást váltott ki, mintha a német hadvezetés atombombát robbantott volna. Az utóbbi ellen könnyű lett volna a védekezés, az előzőre nincsen gyógyír, amely odavezethet, hogy Németország egyszer azt mondhatja; nem kellett a békénk? ti lássátok... Ma már, ha nem is végleges de határozott körvonalat mutat egy bizonyos fokú francia-kinai együttműködés ténye, mellyel kialakult az évek óta tartó, a régi amerikai orosz barátság és szövetség felmeiegitését szolgáló törekvés egyensúlya. Európa ilyen módon kíván beleszólni már csak önvédelemből is saját sorsának intézésébe, mert az európai lélekben kitörölhetetlen élményeket hagyott a huszadik század két olyan döntése is amelyekben Európán kívüli hatalmak döntöttek az Európát érintő és sorsát meghatározó kérdésekben. így nyer egyre nagyobb realitást a de gaulle-i koncepció — az Uraitól az Atlanti Óceánig terjedő “Európai Nemzetek Európájának” konceciója. A szovjet politika, ha csak taktikából is, de figyelmet tanúsít az uj elképzelés iránt annál is inkább mivel a saját sorait is eléggé összekuszálta az a vonzóerő, amely Európához huzza — mind politikai rendszereivel, mind első sorban a Közös Piac óriási gazdasági potenciáljával a kelet és közép-európai rabnemzeteket. De Gaulle elnök junius közepére tervezett Moszkva-i útja minden bizonnyal nagymértékben befolyásolni fogja Európa jövőjének alakulását is. (folytatása a 19. oldalon)
