Fáklyaláng, 1965. október (6. évfolyam, 1-10. szám)
1965-10-23 / 1-10. szám
18 FÁKLYALÁNG (01)©©ÄiLMr©l) ÍÉILH^P (Az előző fejezetek tartalma: A történet Székelyföldön kezdődik, egy áprilisi napon. Szabó Pista (a regény főhőse) apja Szabó Áron harangozó meghal. A temetésre megérkezik Bodor Benedek, Szabó Áronné fiatalkori kedvese, aki a temetés után ott marad Szabó Áronné házában. Szabó Áronnét letartóztatják azzal a váddal, hogy ellopta Séra Mihályné libáit. Az ártatlan asszony csendesen tűri a megaláztatást, mígnem kiderül ártatlansága és kiszabadul a fogságból. Bodor Benedekre erdőirtás közben rádül egy nagy fa és meghal. Szabó Áronné áldott állapotban újra magára marad. Megszületik a kislány Sárika. Közben Pista legénnyé serdül.) Áronné ráfektette öreg fejét a zokogó fiú fejére és csak ezt ismételte: — Én Istenem, én édes jó Istenem. Sárika két kis virág karját átfonta bátyja nyaka köré s édes esdekléssel csilingelte fülébe: — Ne sírj, Pista, én nagyon szeretlek. A három élet egybefolyt, mint három egy törül hajtott virág. Az eső csendesen megeredt s ráhullott a kiszolgált kutya testére. Áronné lassan kibontakozott a nagy könnyes ölelésből és nehéz boldogsággal mondta: — Temessük el szegény öreg Gyöngyöst ■— és nagy szepegve hozzátette: — Oh, Pista, ha mindig ilyen maradnál.-—Ilyen leszek ezentúl mindig, édesanyám s csak pirongasson meg, ha egy szóval is vétek. Eltemették az öreg szolgát a kertben, a nagy jegenye tövéhez a csendesen hulló esőben. És ha van számonkérés a túlparton a kutyák számára is, szegény Gyöngyösnek sok meg fog bocsáttatni. Áronnét a nagy boldogság, meg a benne gyűlő titkos baj leverték lábáról. Másnap próbálta kihúzni vén tagjait mindennapi koporsójából, de csak szédült vele a világ. Pista szelíden erőszakolta, hogy maradjon az ágyban, majd elvégzi ö a ház dolgát, az is ér annyit, mint a mindennapi napszám. Három hétig nyomta az öregasszony az ágyat és soha nem volt boldogabb. Pista takarított, állatokat ellátott, udvart rendbe hozott, kertet gondozott, főzött, mint egy jó nagy leány. És minden percben ott volt az anyja ágya szélénél, minden percben kérdezte: — Édesanyám, nem kell-e valami? Édesanyám, ne igazítsam meg a párnáját? — Azután játszott a kis Sárikával, meséket is mondott neki, meg tréfált is vele. A kis lány felbátorodott, édes kacagások szőke fürtje s ezer szóbimbó bomlott ki belőle bátyja felé, olyen volt, mint egy virágzó vadrózsabokor. Pista néha nagy napos mezőnek érezte szivét sok virággal és sok áldott kalásszal. S a tizenkilenc éves vad ifjú ezer visszhanggal gyermek lett megint. Kézdivásárhelyröl orvost is hivatott az anyjához, aki megvizsgálta Áronnét és azt mondta, hogy sokat kell pihennie és nem szabad búsulnia. De néha azért nagy szomorúság és nagy unalom szállta meg. Különösen esténként, mikor kezdett leszállni a szürkület s az este a dolgok kötelékeit feloldotta: a megszokott tárgyak óriási árnyékokká nyúltak, az elsötétedő anyagból kitetszett a beléje dermedt tragédia. A mezők elnyulása a fekete éjszakába olyan volt, mint egy roppant vívódás és különös hangok szakadtak a messziségböl. Akkor Pisla azt érezte, hogy meg van kötve egy nagy fekete jegenyéhez, hogy mellén gúnyos lidércek ülnek, hogy fiatal vére sürü kásává zsúfolódik, szive acél kalapácsa megáll és hallgat, mint egy megfojtott harang. És félt, félt, hogy egyszer meg fog rázkódni, megroppannak a kötelek, gyökerestől kiszakad a jegenye s le fog zuhanni. Kire? Mit, kit fog lezuzni? Kis Márta eljárt a beteg asszonyhoz, akinek régi kedvence volt, híreket hozott neki, herbateát főzött, segített Pistának az asszonyi dolgokban, még a főzésben is. Áronné mindegyre hajtogatta. — Látod, fiam, ez a feleségnek való leány. Szegény leány, de dolgos és jó, mint a harapás kenyér. Mert mit ér, ha földje van, meg mi egyebe, de rossz a szive és nincs benne állandóság? Én ismertem a Mártát, még mikor csecsen volt, nincs ilyen áldott leány az egész faluban. Máskor meg sunyi ravaszsággal próbálta kiölni fia szivéből a hamis bálványt: — Hallottad, Pista, hogy ez a nyefle Boriska most már a Bartalis Abris fejét csavargatja? Ez már a negyedik jövendőbelije s meglátjuk, meddig lesz. Mert az apja, meg az anyja is, a vén koca, úgy bántak mindig vele, mintha cukorból volna. Dolgot nem adtak neki, dorgálni sem merték, tojtatták. Aztán úgy kifinyelödött, hogy most még velük is úgy bánik, mint a cselédekkel. Ha maga a nepomuki Szent János jönne le, Isten bocsássa meg, megkérni, még az sem volna neki elég nagy ur. Pista nem gondolkozott azon, miért választotta anyja éppen nepomuki Szent Jánost a legkecsegtetőbb kisértésnek, de nem szerette az efféle beszédet. Hallgatott, vagy nagy buzgón tett-vett valamit. Hiszen ö maga is sejtette a vak érzésével, hogy sohasem szerette igazi szerelemmel ezt a leányt, aki voltaképen olyan, mint a többi, csak mert gazdag, fennebb hordja az orrát. De mert ez volt az egyetlen, akit mégis mindenik lány irigyelt, mert szép ruhái voltak s mert egyedül mert játszani vele, mégis nagy haragvások után újra, meg újra feléje szénázott. Pedig ha néha egy pár napig jóban voltak, észrevette, hogy már nincs mit mondania neki s hogy azt a végtelen szomjúságot, ami benne van, ez sem enyhíti egy cseppel sem. De azért mégsem felelt vissza anyjának. Már úgyis megint rég haragudott Boriskára hát egye fene. A Kis Mártát is lassanként jobban kezdte tűrni, már szólogatott is hozzája. Egyszer azt is mondta az anyjának: — Rusnya leány ez a Márta, de meg kell adni, hogy szép szeme van neki. — Nagy szépség örök vesződség — mondta Áronné, hogy belesegitse fia szemeit a világ örök rendjébe. Már annyira is ment a dolog, hogy néha-néha, mikor nem volt tennivaló s Áronné elszunnyadt vagy ravaszul tettette az alvást, Márta és Pista leültek a küszöbre, nézték az udvart és lassú beszélgetésbe eredtek. Hangjuk visszafogták, hogy fel ne ébresszék az alvót és ez olyan jól esett Mártának. Közömbös egyszerű dolgokat beszéltek, de a szegény lánynak piros pünkösdi szép templomi ének volt minden szó. Mert ö is rög volt, része az örök titokzatos termésnek és kitárt szívvel volt nagy zsendüló tavasz. Egy este olyan szelíd volt a világ, olyan végtelenül tavasz volt mindenben, hogy Pista belenézett a Márta mély szemeibe és mintha a hűséges öreg Gyöngyös emlékezne vissza onnan, mondta s talán nem is tudta, hogy mondta: — Jó lány vagy te, Márta. Ettől a perctől kezdve virágcserép lett a Márta szive s beleültette ezt a mondatot, mint egyszer nyíló drága virágot. Pista pedig magában mondta, visszanyúlva gyermekségébe. — Szegény Gyöngyös. Egy szombat reggel kelt föl az ágyból Áronné s olyan jól esett neki a májusi nap dicsősége. És még jobban estek neki a régi mozdulatok:
