Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)
1963-10-23 / 7-9. szám
Free Hungarians for an Independent and Free Hungary 3dkluala ana Szabad magyarok a független, szabad Magyarországért Az Október 23 Mozgalom Folyóirata A MaVGTaVR egység szcilgáilayáiban “HISZEK MAGYARORSZÁG FELTÁMADÁSÁBAN!” !. ÉVFOLYAM, 7-9. SZÁM ARA: 35 CENT NEW YORK, 1963 OKTÓBER 23 A Magyar Nemzet Védelmében Több mint ezredéves történelme során sokszor került a magyar nemzet a hamleti nagy kérdés válaszújára. A sorskérdésre mégis, minden vérzivatar után feleletül kiteljesedett a nemzet. A romok felett újra kibomlott a lét virága, s a mindig újra emelkedő nemzet elérte a dicsőség magasságait, amelynek utolsó és legmagasabb csúcsa az 1956-os forradalom és szabadságharc volt. Soha még nem zengett ének olyan szépen, mint ez a csodálatos hősköltemény, amelyben az ember újra a fényre lépett, hogy a jövendő kapujából elűzze egy elvetélt kor riasztó reménytelenségét. S akik írták a történelem ezen páratlan remekét, azok a magyar ifjak voltak, akiknek kiömlő drága vére pirosra festette a pesti utca köveit, mert mindig az ártatlanok vére mossa le a világ népeinek bűneit. 1956 október 23.-án egyik percről a másikra hősöket termett az a föld, amelyet a szovjet elnyomók és magyarországi rabtartóik csizmája tiport tizenkét éven át, hogy megöljön ott minden nemzeti akaratot és hazafiui erényt. De a nemzet lelkét nem tudták megölni. A szikra, melyet az ifjúi hév a nemzet szabadságra szomjas leikébe dobott, lángragyult s a világmindenséget betöltő erejével felragyogott ismét a nemzet csillaga. A megaláztatás keserű éveiben lélekben egységessé kovácsolódott nemzet elindult lerázni láncait, hogy magyar lehessen újra saját hazájában és önnön kezébe vehesse sorsának, jövőjének irányítását. Nemzeti létünk 1956-os október-novemberi magaslatán, a felejthetetlen napok izzó hevében, a világ népeinek ámulatra tágult szemei előtt kibontakozott a magyar nemzet minden lelki nagysága. S a nagy idők tanúja soha nem látott példáit csodálhatta a hősi megnyilatkozásnak, amelyben oly sokan a legdrágábbat — életüket áldozták a magyar szabadságért. A magyar nemzet oldalán élet-halál harcában, a legkülönb emberi tulajdonságok jelentek meg. Eredeti értelemben állította vissza az emberi jogokat éppen abban a pillanatban amikor már-már úgy látszott, hogy azok nem jelentenek többet üres frázisoknál. Megmutatta, hogy ezekért az eszmékért küzdeni — s ha kell meg is halni — sokkal nemesebb, mint szolgasorban élni. Az életnek uj értelmet adott, amikor mementót állított a világ népei elé önfeláldozásával, hogy az emberibb jövőért, függetlenségért és szabadságért való küzdelemben csak a személyes bátorság és a tántoríthatatlan egységes akarat vezet győzelemre. Célkitűzéseiben hü maradt a magyar történelem legnemesebb hagyományaihoz amelyekből olyan társadalmi szintézist teremtett, amely csak egymás mellé rendelt egyedeket ismer, akik ebből a helyzetükből eredően képesek megteremteni a keresztény morálon nyugvó szociális, szabad, független Magyarországot. A magyar nemzet ezen legtisztább reményeit taposta sárba a november 4.-én ráözönlő vörös horda, amely a szabad Nyugat kormányainak szemeláttára és tehetetlen asszisztálása mellett oltotta ki a szabadság lángját Magyarországon. A dráma amelynek egy egész nemzet volt a hőse — befejeződött. A függöny legördült. A nagy rendező számbavette szereplőit és kellékeit. S a tegnapi hősök elindultak a végtelen, időtlen holnapokba. Kiket a sir — a jeltelen — fogadott magába, hogy földi maradványaik letűnt idők hősihalottainak csontmaradványaival összekeveredve magyar földdé porladjanak, amelyből kivirágzik újra a nemzet fája. Mások, akik nem lelték honjukat a hazában, földönfutókká váltak, mint a bibliai mag szétszóródtak a világba. S jaj annak, aki nem termő talajra hullott. De a nemzet gerince és jövendőjének Ígérete otthon maradt. Érettük — a megalázottakért emeljük fel most is szavunkat. Otthon kire börtön, kire bitó várt a szabadságharc vérbefojtása után. Az összetiport, megtizedelt nemzet még máig sem heverte ki veszteségeit, mert a felszaggatott sebek csak lassan gyógyulnak. Az életmentő gyógyírt pedig hiába várják Magyarországon, mert a világ népei régen elfeledték a szabadságharcos magyar népet. Alig hét évvel a forradalom és szabadságharc után nincs már olyan nyugati tényező, aki kérdőre vonná a budapesti kommunista kormányt a magyar nép tervszerű és végzetes irtásáért, amit az abortusz törvény leple alatt hajtanak végre Magyarországon moszkvai gazdáik parancsára. Meddig kell szenvedniük még azok- i nak a névtelen tiz és tízezreknek a magyarországi ; kommunista börtönökben, akiknek nehéz sorsát csak mi, volt rabtársaik tartjuk számon, amikor lélekben elmegyünk közéjük — az ártatlan Som Istvánok közé — s velük együtt számoljuk az éveket, amelyek számukra nap mint nap megújuló szenvedést hoznak, nekünk pedig mardosó önvádat,
