Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
alapon támadják, hogy azok egyértelműek a szabadság megtagadásával. Felállítják a tételt, hogy a szabad vállalkozás és magántulajdon elengedhetetlen kellékei a szabadságnak. Azt halljuk, hogy egyetlen olyan társadalom sem érdemli meg, hogy szabadnak nevezzék, amelyet más alapokon építenek fel. Azt a szabadságot, amit az irányítás teremt, szolgaságnak bélyegzik; az igazságot, szabadságot és jólétet, amit az igér, kamuflázsnak mondják, amely rabszolgaságot takar. Hiába Ígérték meg a szocialisták a szabadság országát, mert az eszközök határozzák meg a célt: a Szovjetunió, amely eszközeiként a tervezést, irányítást és ellenőrzést használta, sohasem léptette életbe az alkotmányában megígért szabadságjogokat és valószínűleg — mondják a kritikusai—soha nem is fogja.” “Aki azonban az irányítás ellen fordul, az a reform ellen is fordul egyben. A liberálisok felfogásában ekként a szabadságeszmény degenerálódik a vállalkozás szabadságának védelméig, amit azonban napjainkra már fikcióvá silányitott az óriáströsztök és fejedelmi monopóliumok uralma. Ez a szabadság teljességét jelenti azok számára, akiknek a jóvödelmét, kényelmét és biztonságát már nem kell emelni, viszont alamizsna-morzsává teszi a szabadságot a nép számára, amely hasztalanul kíván élni demokratikus jogaival, hogy oltalmat keressen magának a vagyonos osztályok hatalmaskodása ellen. De ez még nem minden. A liberálisok seholsem tudták visszaállítani a szabad vállalkozást, aminek belső okokból kellett megbuknia. Törekvéseik eredménye az lett, hogy (a második világháború előtt) számos európai országban visszaállították a nagyvállalkozásokat és társul adták melléjük a fasizmus különféle válfajait. Ki akarták kapcsolni a tervezést, irányítást és ellenőrzést, mint a szabadság veszélyeztetőit, amiket azután éppen az ő segítségükkel azok alkalmaztak, akik a szabadság esküdt ellenségei voltak és azt teljesen el is törölték. De a fasizmus győzelme elkerülhetetlen volt, mert épen a liberálisok a végtelenségig elleneztek minden olyan reformot, ami magában foglalta volna a tervezést, irányítást és ellenőrzést.” “Így elkerülhetetlenné vált, hogy a világ eljusson ahoz a konklúzióhoz, hogy magának a szabadságnak a lehetősége vált kérdésessé. Ha a mai komplex társadalomban egyedül az irányítás az, ami ki tudja szélesíteni és meg tudja erősíteni a szabadságot, de viszont ennek az eszköznek az alkalmazása már ‘per se’ összeférhetetlen a szabadsággal, akkor ez a komplex társadalomban (tehát a mai társadalmi típusban) egyáltalában nem lehetséges.” A piacos gazdasági rendszer elejtése tehát — ami de facto megtörtént — szemtől-szembe állította az emberiséget a társadalom reális létezésével. A három történelmi irány: liberalizmus, fasizmus és szocializmus ekként viszonylatiak a társadalom realitásának tényéhez: a kérdés két csoportra osztja ezt a három ideológiát. Egyik oldalon áll a liberalizmus a másikon a fasizmus és szocializmus. Viszont a két utóbbi között a különbség első sorban nem is gazdasági természetű, hanem morális és vallásos jellegű. Még akkor is, ha látszólag azonos gazdasági elveket vallanak, nemcsak különböznek egymástól, hanem egyenesen ellentétes princípiumok megtestesülését jelentik. És amiben végleg elkülönülnek egymástól, az épen a szabadság kérdése. Mind a fasiszták, mind a szocialisták olyan határozott bizonyossággal ismerik el a társadalom realitását, mint magának a halálnak a realitását. A hatalom és kényszer alkalmazása ennek a realitásnak nélkülözhetetlen részei. Minden olyan eszmény, amely ezeket ki akarná küszöbölni a társadalom életéből, beteg és erőtlen. A kérdés, amiben végleg elkülönülnek egymástól, úgy szól, hogy vájjon e tény ismeretében a szabadság-eszményt fenn lehet-e tartani: igen vagy nem? Tehát üres szó-e csupán a szabadság, kisértet, aminek rendeltetése csak az, hogy ruinálja az embert és müvét, vagy pedig meg tudja-e erősíteni az ember a szabadságát ezeknek a tényeknek az ismeretében és törekedhetik-e annak kiteljesítésére az uj társadalomban anélkül, hogy üres morális illúziókat kergetne? Polányi Károly megfogalmazásában ez az a szorongató kérdés, ami a ma emberének helyzetét jellemzi. Kérdése mélyén — teljesen ellentétes szögből megközelítve — pontosan ugyanaz az aggodalom húzódik meg, mint Ortega fejtegetéseinek mélyén, de sokkal határozottabb reménykedéssel. Ortega társadalom-bölcselő, Polányi közgazdász. Hogyan látja ugyanezt a problémát a történetíró? Arnold ]. Toynbee, a legnagyobb élő angol hisztorikus 1948 elején Civilization on Trial címen könyvet adott ki, amelynek már a cime is elárulja, hogy a szerző alapérzülete e kérdésről szintén az, hogy aggodalommal tekint bele a történelem folyásába, amelynek “leglényegesebb elemei zavaros korunk legbensőbb rejtélyeiben találják meg eredetüket.” Könyve 13 fejezetet foglal magában, amelyek látszólag csak lazán összefüggő tárgyakkal foglalkoznak. A kérdést, amely minket mostani kommentárjaink keretében legjobban érdekel, könyve 3. Fejezetében veti fel, amelynek ezt a címet adja: “Megismétli-e a történelem önmagát?” Céljainknak megfelelően csak nagyon rövid részt idézünk belőle: “Megismétli-e a történelem önmagát? Nyugati világunkban a 18. és 19. századok folyamán szokássá vált, hogy ezt a kérdést mint akadémkius problémát időnként megvitatták. A jólétnek az a foka, amit civilizációnk azokban az időkben élvezett, belekápráztatta nagyapáinkat egy érdekes farizeusi szemléletbe, aminek lényege az volt, hogy ők ‘nem olyan emberek mint a többi.’ így az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy nyugati társadalmunk mentes azon lehetőség alól, hogy ugyanazokba a hibákba essék és ugyanazon baleseteket kelljen elszenvednie, amelyek a történelem folyamán más civilizációk romlását okozták, amelyeknek a története ma már — kezdetüktől végükig — nyitott könyv. A mi számunkra, a mi generációnk számára a régi kérdésnek váratlanul uj és igen erősen gyakorlati jelentősége merült fel. Tudatára ébredtünk annak az igazságnak (és most csodálkozunk: hogyan lehet, hogy csak egyetlen pillanatra is vakok lehettünk vele szemben), hogy a nyugati ember és annak müve semmivel sem kevésbbé sebezhető, mint azok a már elpusztult civilizációk voltak, amelyeket az asztékok, inkák, szumirok, vagy a hittiták alkottak. És igy ma — nem minden szorongás nélkül — előkeressük a múlt írásait, hogy vájjon találunk-e bennük valamiféle útmutatást, amit meg tudunk fejteni. Vájjon ad-e számunkra a történelem bármiféle információt arra nézve, hogy mik a saját 16
