Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

kát is. A végén azután a védelemnek ez a formája lett az a tényező, amely a legközvetlenebb okozójává vált a nemzetközi rendszer bukásának,

Mig azok a veszélyek, amelyeket a piacos gazdasági rendszer az emberi munkaerőre és a földre nézve jelentett, szembeötlőek voltak, az üzleti életet fenyegetők távolról sem voltak ilyen könnyen felismerhetők. De ha a profit az áraktól függ, akkor azok a monetáris rendelkezések, amelyektől viszont az árak függenek, szükségképen életbevágó fontossággal bírnak minden olyan rendszer funkcióképességére, amelynek mozgató ereje a profit. Ezért voltak kénytelenek az egyes államok olyan nemzeti bankokat felállítani, amelyek kivették ezt az irányító szerepet a nemzetközi piac kezéből és a hitel-probléma közvetlen irányításával maguk határozták meg azokat a feltételeket, amelyek az árakat, a profitot és a vállalatok életképességét befolyásolták. Ha ez nem történt volna meg, ha egyedül a nemzetközi piac szabályozhatta volna ezeket a tényezőket, egy-egy deflációs hullám idején az öszszes államok legjobb ipari vállalkozásai rakásra hullottak volna.

*

Már láttuk tehát a piacos gazdasági rendszer uralomra jutását a 19. század társadalma felett és azokat az ellenáramlatokat is, amelyek ezzel az uralommal szemben magában a társadalomban keletkeztek és kifejlődtek. A felszín alatt dúló harc a 19. század két utolsó évtizedétől kezdve vált jobban érezhetővé, amikor a nyugati társadalmak szorosabban összekapcsolt egységekbe (szakszervezetek, földbirtokos érdekképviseletek és ipari trösztök és kartelek) tömörültek, amelyekben már bennük voltak a hatalmas romboló erők. E fejlődés legközvetlenebb oka az volt, hogy az önmagát szabályozó piac működése kezdett komolyan akadozni. Miután az európai társadalom eddigre már teljesen konformmá vált e rendszer igényeivel, a piacos rendszer mechanizmusának működésében beállott zavarok kumulativ feszültségeket okoztak a társadalom testében is. Az önszabályozó tevékenységet pedig az a három irányú protekcionizmus bénította meg, amelyekről az imént szóltunk. Ekkor már mindenütt kiütközött a tény, hogy a protekcionizmus kemény páncéllal övezi körül a társadalmi élet ujonan felemelkedő egységeit. Az uj egységek nemzeti formába öntve jelentek meg, de a huszadik század elejének ez az uj nacionalizmusa nem sokban emlékeztetett azokra a mozgalmakra, amelyeket a korábbi időkben ezzel a névvel szoktak megjelölni. A nemzet ujtipusu, páncélos öltözetben megjelent formája első sorban azzal akarta hangsúlyozni különállását, hogy kiemelte nemzeti papírpénzének szuverén jellegét és erre féltékenyebb volt, mint bármikor azelőtt. Ha valóban a pénz kormányozza a világot, akkor ez a pénz az 1879-től 1929-ig terjedő félszázad alatt, de különösen annak vége felé már mindenütt nemzeti szinü papírra nyomtatott pénz volt és nem az árupénz, amit annak idején az aranyérmék jelentettek, amikor például a huszas egységű érménél alig számitott valamit, hogy hol és mikor verték.

A mindennapi életben az uj nemzeti egység és az uj nemzeti valuta elválaszthatatlanok voltak egymástól. A valuta volt az a faktor, amely megadta mind a nemzeti, mind a nemzetközi rendszereknek

a szükséges mechanikus erőt és az vetett bele az összképbe most már olyan uj vonásokat, amelyek a piacos rendszer felbomlását gyors tempóban hajtották végre. A monetáris rendszer, amely a hitel kérdését szabályozza, az életvonalat jelentette mind a belső, mind a külső — nemzeti és nemzetközi — gazdasági életben.

Érdemes megfigyelni a bomlási folyamatot, amely az önműködő piac rendszerére felépített liberálkapitalista rend életében ettől fogva végbement. A társadalom önvédelmi ösztöne által életre hivott protekcionizmus három irányban hatott. A föld, az emberi munkaerő, illetve annak alanyai és a pénz: ezek mindegyike eljátszotta a maga szerepét. De mig a föld és munka hozzá voltak kapcsolva egyegy meghatározott, bár széles társadalmi réteghez

— a parasztsághoz, illetve munkássághoz — a monetáris protekcionizmus az egész országra kiterjedő erőtényező volt; képes arra is, hogy eltérő érdekeket időlegesen közös célra egyesítsen. Noha a pénzügyi politika is tud egyesíteni is, meg külön választani is, mégis objektive a pénzügyi rendszer volt a legerősebb azok között a gazdasági erők között, amelyek a nemzeteket integrálták.

Az ember mint munkás és a föld mint termelési tényező a maguk önvédelme során első sorban felelőssé váltak a szociális törvényhozásért és a gubonavámok bevezetéséért, amelyeknek mindegyike ellentétben állt az önmagát szabályozó piac alapelveivel. Egységes rendszer e védelemben először Bismarck Németországában alakult ki 1879-ben, aki ekkor a mindenre kiterjedő társadalom-védelem népszerűsítése mellett foglalt állást. Ez egyrészt azt jelentette, hogy ő ismerte fel először, mennyire szüksége van a társadalomnak általános önvédelemre a kapitalizmus túlkapásaival szemben, másrészről ez jelentette az első elvi és általános törést a piacos gazdasági rendszer fejlődésében, amelynek dekadenciáját innét kell számitani.

Az ettől fogva fokozatosan kialakuló uj helyzetben messze kimagaslóan a monetáris rendszer megváltozása járt a legérezhetőbb következményekkel. A pénzügyi politika integráló ereje felülmúlta a protekcionizmus minden egyéb válfajának a jelentőségét, mert ellentétben a többiekkel, a pénzügyi védelem állandóan működött és mindig változó formában jelent meg. És ha ez igaz volt stabil valuta esetében, hasonlíthatatlanul igazabb lett akkor, amikor a valuta többé már nem volt stabil és állandóan manipulálni kellett az infláció vagy defláció fegyvereivel, ahogyan ezt a szükség épen megkívánta. Ezen a ponton a nemzeti egyéniséget politikailag már kizáróan a kormány személyesítette meg, gazdasági vonatkozásokban pedig a Nemzeti Bank. A nemzetközi kapitalista piac döntő jelentősége mindkét vonalon elenyészett.

Nemzetközi vonatkozásokban — ha ez lehetséges

— a pénzügyi rendszer (monétary system) még nagyobb fontossággal birt. A pénz felszabadulása — ez szinte paradoxonnak látszik — a kereskedelemre alkalmazott korlátozásoknak lett az eredménye. Mert minél több akadály merült fel annak útjában, hogy árukat és embereket lehessen mozgatni a határokon keresztül, annál inkább vigyáztak arra, hogy a fizetések szabadsága fennmaradjon.

Az utolsó fázisban a piac önszabályozó tevékenységének kihagyása politikai intervencióhoz veto