Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
nyekkel. Ezt azoktól elválasztani és belőle piacot csinálni, valószínűleg a legbizarabb vállalkozása volt a liberális gazdasági rendszernek. Tradicionálisan a föld és az emberi munka nemcsak hogy nincsenek egymástól elválasztva, hanem épen ellenkezőleg a munka az élet jelentékeny részét teszi, a föld pedig ugyanígy a természetét. Az emberi élet és a természet pedig határozott s kifejezett egészben olvadnak össze. Ezzel szemben a kapitalista Nagy Piac a gazdsági életnek olyan intézményévé fejlődött, amely piacokat foglalt magában a termelés mindhárom tényezője (munka, föld és pénz) számára. Ezért a piacos gazdasági rendszer egyben olyan társadalmat jelentett, amelynek összes intézményei — tehát az említett termelési tényezők is — alá voltak rendelve a piac mechanizmusa által felállított követelményeknek. Ezt a folyamatot a föld forgalomképessé tételének, vagy az ingatlan-forgalom szabaddá tételének is nevezték és ez jelentette a feudalizmus felszámolását Európában, ami azonban körülbelül az Elba vonalától keletre, sohasem vált teljessé. Viszont ahol a folyamat befejeződött, azt a népesség öszszesereglése az ipari városokban fejezte be. Kiterjedt mind magának a földnek, mind a föld terményeinek kommercializálására és amikor befejeződött, ez adta meg legtisztábban a szabad kereskedelem igazi értelmét. A föld termékeinek mobilizálása kiterjedt a városalji földektől a tropikus és szubtropikus területekig és a mezőgazdasági munka indusztrializálása megtörtént az egész földön. Ennek következményeként a távoli területek népe — maga sem tudta hogyan — belekerült a világkereskedelem forgatagába, mig az európai népek mindennapi gazdasági tevékenysége függvényévé vált az egész emberiség gazdasági integrálódásának, ami mindvégig meglehetősen bizonytalan alapokon nyugodott. A harmadik termelési főfaktor, amit a liberális gazdasági rendszer kommercializáít, maga a produktív organizáció és annak nervus reruma, a pénz volt. A probléma itt a legegyszerűbb megfogalmazásban igy hangzott: Az árupénz elengedhetetlenül szükséges volt ahoz, hogy a világkereskedelem egzisztenciája fenntartható legyen; viszont a bankjegyekre — mint jelképes, névleges pénzre — szükség volt a belső kereskedelem, közterhek viselése és az összes, közvetlen fizetéssel járó gazdasági tevékenységek zavartalan lebonyolítása érdekében. Külkereskedelmet — világviszonylatban, önműködő mechanizmussal — nem lehetett aranypénz nélkül fenntartani, belső gazdasági életet viszont nem lehetett pusztán aranypénzzel egyetlen napig sem folytatni. A piacos rendszer rátette irányitó kezét az aranyvalutákra (árupénzre), de a kettős igény közötti szakadékot sohasem tudta véglegesen, eredményesen és vihartálló erővel áthidalni. A 19. század uralkodó felfogása szerint a külkereskedelem és az aranyvaluta vitathatatlan elsőbbséget élvezett a belföldi üzleti élet igényeivel szemben. Az aranystandard funkcióképessé tétele megkívánta a belső árak leszállítását, valahányszor a valuta árfolyamát a sülyedés veszélye fenyegette. Mivel a defláció megvalósításának eszköze a hitelek megszorítása, ebből önként következett, hogy az árupénz (aranyvaluta) működése befolyással volt az egyes országok gazdasági viszonyainak alakulására. Ez az üzleti életre állandó veszélyt jelentett. De a bankjegypénz teljes elejtése és fizetési eszközként egyedül az árupénz fenntartása a valóságban soha, sehol szóba sem jöhetett, mert ez az orvosság rosszabb lett volna magánál a betegségnél is. A pénz esetének megfigyelése azt igazolja, hogy annak sorsa pontos analógiát mutat az emberi munkaerő és a földbirtok sorsával. Az a tény, hogy az árufikciót alkalmazták rájuk, annyit jelentett, hogy ténylegesen besorolták mindhármat a piacos rendszer hatásköre alá, ami ugyanakkor a társadalom számára súlyos veszélyt jelentett. A pénz esetében ez a fenyegetés a termelő vállalkozást magát érintette, amelynek az egzisztenciája került veszélybe, valahányszor a produktumok ára esett, mert igy kívánta azt az aranypénz értékének szilárdan tartása. így — noha az állam a maga pénzügyi politikájával iparkodott enyhíteni az időszakonként viszszatérő deflációk hatását — az eredmény mindennek ellenére az lett, hogy az üzleti élet újra meg újra megrázkódtatásokon ment keresztül, ismételten dezorganizálódott, ami minden esetben munkanélküliséghez vezetett. Ez minden esetben az aranyvaluta védelmének kontójára volt írandó. Ezért lettek a kisebb-nagyobb mértékű válságok szintén a liberális gazdasági rendnek elválaszthatatlan jellemzői. Amíg tehát az önmagát szabályozó piac (Laissez faire), ami egyértelmű a liberális közgazdaság intézményes mechanizmusával, egyfelől sokat épített, ugyanakkor hatalmas rombolásokat is végzett a társadalom testében. És itt látszott meg először az emberiség életében, hogy a társadalom nem valami kigondolt és elképzelt emberi agyszülemény, hanem realitás, amit az emberi elme nem megalkotott, hanem csak felfedezett a 18. és 19. századokban. Mint ahogy a nagy földrajzi felfedezők sem maguk alkották meg az egyes földrészeket, hanem csak megállapították azok létezését. Mert a társadalom minden külső befolyás nélkül, motu proprio védekezni kezdett az ártalmak ellen, amelyeket a liberális gazdasági rendszer benne okozott. Ezt csak valami realitás tehette meg és nem egy csupán elméletben létező emberi kitalálás. * Ez a védelem mind a három arcvonalon — munka, föld, termelő szervezet — abban a pillanatbaan automatikusan indult el, amikor a piacos gazdasági rendszer interferálni kezdett e három faktor tradicionális életével. A társadalomnak ez az önvédelme a liberalizmus túlkapásai ellen, hozta létre azokat az intézményeket és intézkedéseket, amelyek a tőkés (piacos, autonom életet élő) gazdasági rendszert az 1930-as években régi formájában feltámaszthatatlanul megölték. Az embernek mint munkaalanynak védelmét a kapitalizmus mindent felőrlő malmaival szemben először Anglia akkori uralkodó osztályai vállalták magukra a Speenhamland Latoval, amelynek uralma 40 évvel valóban el is tolta Angliában az emberi munkaerő szabad piacának kialakulását. De az Ipari Forradalom és a kapitalizmus növekvő áradása elsodorta az útból ezt a különben sem ésszerű akadályt és a társadalomnak más önvédelmi eszközök után kellett néznie az embert piacos árucikké degradáló törekvések ellen. Ez a társadalmi önvédelem kettős formában nyilvánult meg. 1. Törvényhozási intézkedések történtek, amelyek humánusabb szempontok szerint 8
