Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

engem és tudja, hogy Nagy Ferenc legbizalmasabb emberei közé tartozom.” — Mivel Nagy Fenerc semmiféle erőlködés után sem képes bejutni Bécsbe, egy Jimmy Haseltin nevű barátját küldi oda Szabó Miklóshoz, aki 10.000 osztrák Schillinget ad annak, hogy Nagy Ferenc személyes megbízottjaként utazzék Budapestre és eszközölje ki, hogy megengedjék neki a hazatérést. (75. o.) — A pénz felhasználásával Szabó Miklós 1956 november 3.-án Bécsből elindult Budapestre Nagy Ferenc futáraként és oda még aznap délután meg is érkezett. (84.-86. o.)—Budapesten több kisgazdapárti politikussal beszélt, köztük Kiss Sándorral és Kővágó Józseffel is. (88.0.) — Az események fejlődése azonban az ő helyét sokkal inkább Bécsben jelölte ki és ezért 1956 november 8.-án bécsi gépkocsiján újra visszament — minden nehézség nélkül — az osztrák fővárosba. (90.-92. o.) — Bécsből már november 12.-én levelet irt Nagy Ferencnek, amelyben a professzionista kommunista ügynökök ravaszságával igy hízeleg neki: “A jövő a Kisgazda Párté és a Parasztszövetségé lesz.” (101. o.) — Nagy Ferenc pedig rádiógrammban üdvözli visszatért barátját: “Küldjed részletes jelentésedet biztosított légi postával. Azonnal igyekszem segíteni rajtad. Boldog vagyok, hogy vissza érkeztél. Ferenc bátyád.” (102. o.)—Rövidesen megérkeztek Bécsbe Kiss Sándor és Horváth János volt kisgazdapárti képviselők is a forradalom menekültjeinek árjában. Ezek Nagy Ferencnek tiizön-vizen keresztül rendíthetetlen hívei és szinte vak követői és ettől fogva e két ember és Szabó Miklós élete Bécsben úgyszólván teljesen össze fonódik. Mivel Szabó Miklós a legeszesebb köztük, úgy csavargatja őket az ujja körül, ahogyan akarja. (105.-107. o.) — Időközben azután kiderül, hogy az a bizonyos Mr. Haseltin, Nagy Ferenc “barátja”, aki Szabó Miklós kommunista ügynöknek a 10.000 Schillinget adta a magyarországi utazásra, “a Szabad Európa Bizotság egyik vezető funkcionáriusa, tehát a Nagy Ferenc féle megbízás mögött... ez az általam egyre inkább utált szervezet állt.” (108. °-)A volt miniszterelnök és a kommunista ügynök között a barátság egyre inkább kimélyül: Szabó Miklós Nagy Ferenc bécsi alteregójává avanzsál Szabó Miklósnak egy Nagy Ferenchez 1956 november 21.-én irt leveléből indiszkrét dolgok derülnek ki: “Küldtél nekünk négyünknek meghívást arra, hogy az Államokba utazzunk. (A négy név — idézi maga a könyv — Kiss Sándor, Horváth János, Pásztor Tamás és Szabó Miklós.)” (109. o.) — Nagy Ferencnek Szabóhoz november 26.-án irt levele tovább melegíti a hangot. “Kedves Miklóskám”-nak szólítja a vörös ügynököt és igy búcsúzik tőle a levél végén: “Feri”.—A könyv 117. oldala ezeket mondja: “Nagy Ferenc javaslatára az amerikai Szenátus meghívott négyünket.” —

Itt meg is állhatunk. Szabó Miklós természetesen nem fogadta el az amerikai Szenátus meghívását és sohasem jött Amerikába, mert a budapesti kormánytól vett utasítása akként szólt, hogy dolgát elvégezve térjen haza és ott egy adatokra felépített könyvben tegye tönkre a magyar emigráció renoméját az otthoniak előtt. Idekint elföldelte a forradalmi emigráció politikai jövőjét egy vörös, népfrontos koalícióval, otthon pedig valóban abba a helyzetbe került, hogy csak 30 százalékot kellett hazudnia, a

többi 70 százalékot tényként szolgáltatták könyve számára Nagy Ferenc és társai.

A forradalmi emigráció politikai jövője most van újra feltámadóban és az emigráció reputációja érdekében most indult meg a munka. Öt év elveszett — ez igaz. De talán ez elég volt arra, hogy a konkoly elkülönüljön a búzától. És ehez hallatlanul nagy mértékben hozzájárult egy egyszerű történelmi tény: egy volt magyar miniszterelnök, tekintélyének teljes bevetésével beutazási vízumot és meghívást eszközölt ki a Szenátustól Amerikába egy elvetemült kommunista alvilági figura számára. Lesznek talán, akiknek ez sem nyitja ki a szemét. De mindig, minden népnek voltak gyenge és a közösség érdekében fel nem használható elemei is.

Szabó Miklós Nagy Ferenc után a legtöbb sikert Pfeiffer Zoltán kompromittálásával érte el. Pfeiffer 1957 első napjaiban a Strassbourgi Konferencián találkozott Szabóval és a volt államtitkárt rendkívül irritálta, hogy a kalandor szemmel láthatóan nem sokba vette őt. Ő közelítette meg az ágenst és hamarosan olyan meghitt baráti viszony fejlődött ki közöttük, hogy Pfeiffer szinte Szabó kezébe tette le saját további politikai karrierjét. Minden áron meg akarta győzni Moszkva emberét, hogy ő nem “jobboldali” és nem “reakciós”. Ennek bizonyítására azt találta legalkalmasabbnak, hogy elmondta uj barátjának, hogy ő körömszakadtáig küzdött a feudális Kállay Miklósnak a Bizottmányba való felvétele ellen, holott még Nagy Ferenc is a felvétel mellett szállt síkra. Ennek igazolására önként, ő maga ajánlotta fel Szabónak, kérés nélkül, hogy elküldi neki a Magyar Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottsága azon ülésének jegyzőkönyvét, amely ülésen Kállay Miklós volt miniszterelnöknek a f elvétele kérdésében döntöttek. “... még Nagy Feri is megszavazta — bizonykodott Pfeiffer a kommunista kalandor előtt — csak én álltam ellen. Egyébként van róla hiteles másolatom, ha akarod megküldöm.” (161. o.) — Mivel a kommunista ügynök ezt természetesen “akarta”, a Magyar Nemzeti Bizottmány “igazságügyminisztere” minden további nélkül önkényesen kiszolgáltatta az “okmányt” a kommunista kémnek. 1957 január 24.-én New Yorkból a következő levelet irta annak: “Kedves Barátom, Elküldtem, amit kértél, ha akarod, még hangszalagot is kaphatsz róla. Várom az ígért értesítésedet és annak a platformnak a körülrajzolását, amelynek keretében őszintén és fenntartás nélkül együtt működhetünk. Szívélyesen üdvözöl Pfeiffer Zoltán.” (174. o.)

Ebből is elég, vagy talán túlságosan is sok ennyi. Nincs a világon politikai testület és nincs politikával foglalkozó személy, aki vagy amelyik akár a legkisebb mértékben is fenn tudná tartani saját posszibilitását a szenátusi meghívás kieszközlése vagy a Nemzeti Bizottmány okmányának kiszolgáltatása után. Egyedül a Free Europe Committee rendelkezik azzal a specialitással, hogy az ilyenekre szabadalmat ad és ilyen tényekből nem von le semmiféle következményt. Ebben a nagylelkűségében azonban a magyar emigráció — ha ad magára valamit — nem osztozhatik vele.

*

Noha a Bizottmány formálisan sohasem bukott meg, mert akkor elveszett volna az a határozottan nagy öszeg, amit a Crusade for Freedom nevű ame-33