Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

10

FÁKLYALÁNG

után meg nem adod az almát, ellazsnakollak.

A rektor ur egy darabig rábámult a gyermekekre, mintha nagy ködön át veteményes kertet látna. Aztán kinyitotta a nagy könyvet, ráfektette a fejét és halkan dúdolni kezdte:

Gyere haza, feküdj le,

Rálépek a füledre S rálépek a füledre.

A gyermekek nagy kacagásba zuhogtak, a rektor magához ébredt, nagyot ordított:

— Te Fejes, te mersz röhögni, te fuzsitus fejű. Hát ha olyan jól kacagsz, mondd meg, hogy mi csípi az embert Bácsbodrog vármegyében?

Fejes Gyuszi felállott, orrát úgy feldugta a levegőbe, hogy a feje majd kijött a nyakából. Hegyes vékony tühangon kiáltotta:

— Tetü ...

A gyermekek összekocogtaták a fejüket a nagy kacagástól, a biróék Boriskája belerázta szőke fürtjeit a Pista szemeibe. A rektor ur felkarjára könyökölt és elérzékenyült:

— Hitványak vagytok, valósággal hitványak. Rajtatok kopott el az életem. Szétkiáltottam a tüdőmet, csakhogy ti ne legyetek tudatlanok, mint az idei birkák. Igaza van a feleségemnek, a lelkem jó feleségemnek, nem embernek való tanítónak lenni. Gyerekek, sohasem lesz olyan feleségetek, mint az enyim. Szabó Pista, gyere ide, vedd kezedbe a nádpálcát és kérdezd ki a leckét. Amelyik nem tud, annak hintsd meg a fenekét. Én kitagadlak titeket, nem vagytok tanítványaim.

Odament az ablakhoz, félretolt két gyermeket, leült a pad szélére s fejét kilógatta az akácfák hűvösségébe. Nemsokára beleszenderedett az igazak boldogságába. Pista egy pár perc alatt rendbeszedte a népséget s komolyan, egyszerre tagolva mondták a verset:

Egyszer a nagy szénagyüjtök Kis egeret fogtak,

Hová tegyék, mint büntessék, Azon tanakodtak.

Tíz órakor Füstös Dani berázta az ablakon a csengőt. A gyermekek felzendültek s ki az ajtón, ki az ablakon ugrott ki. A rektor ur egy percre felhorkant, aztán két karjára fektette a fejét és tovább aludt.

A gyermekek boldog eláradással ömöltek szét az udvaron. Egy kis lány uzsonnáját felezte meg a csirkékkel, egy kis szőke fiú a bárány nyakát ölelte át. Szép fényes szőre volt a báránynak, a kis fiú fürtjei összeereszkedtek vele s olyan volt az eperfa dús boldogsága alatt, mint a

gyermek Jézus. Vagy hatan a kerekes kútba kapaszkodtak s roppant erőlködéssel húztak fel egy vödör vizet. Többen körbe fogózva keringtek s tej friss hágón énekelték:

Kis kacsa fürdik Fekete tóba,

Anyjához készül Lengyelországba.

És hogy a nagy sugárzó udvarról a Sátán se hiányozzék, Fejes Gyuszi felmászott az istálló tetejére s a tanító ur elsinkófált kalapját akasztotta fel a tető egyik csücskére.

Pista az egész boldog udvaron s a roppant tavasz minden dicsősége közt csak a biróék Boriskáját látta. Érezte tenyerén szőke fürtjeinek lágyságát, ajkánál duzzadt kis arca zsenge húsát, mint elfutó forrás frissességét. A Kis Márta megszólította Pistát:

— Pista, édes Pista!

Pista nem hallotta. Kis Márta megfogta a fiú kabátját s meleg, szép fájdalmas szemeit rányelte Pistára:

— Pistuka, no!

— Mit akarsz?—riadt fel Pista.

— Hoztam turóslepényt, felét neked adom.

— Hagyj békét, edd meg a lepényedet! — és otthagyta a kislányt.

Márta szemeibe nagy könnycsepp telt. Elkezdte enni a turóslepényt s könnye lassan rákeveredett. Márta az özvegy Kis Ferencnének volt a lánya. Szegény volt az öregasszony és jó volt a kislány, mint a falás kenyér. De csúf volt az ártatlan, mint egy veréb fióka. Nagy, furcsán mosolygó szája volt, kócos, egérszinü haja s két akkora szeme, mint két ablak. Pista odament a Boriskához:

— Boriska, ha káplár leszek, leszel-é a feleségem?

A Boriska kék szemei egyszerre zöldek lettek, arca még jobban felduzzadt, mondta:

— Te leszel káplár, te gyáva. Mondta Máli, megfutottál a Péter Janitól.

Pistában elborult a tavasz s csak ennyi jött ki elszorult torkából:

— Én, én!

Azután odakurjantott a Péter Janinak:

— Jani te!

A Jani egy nyulat etetett zöld lapival. Felegyenesedett és feléje figyelt:

— Mi a, te?

Pista odament s úgy vágta pofon Janit, hogy az az eperfa minden kis ágára egy égő gyertyát látott s a lapi kihullt a kezéből. Elöntötte Janit a nemjó és felorditott:

— Az istenit a pofádnak!

Aztán felugrott a levegőbe, átkapta a Pista nyakát, egész testével ránehezedett és úgy húzta lefelé. A gyermekek odasereglettek, biztatták őket. Azok meg tépték, rúgták egymást, mig Pista a Jani hasára került, kétszer-háromszor jól földbe gyömöszölte a fejét és mondta:

— Most mehetsz a fenébe s igy futok én el tőled.

Jani dühében még nem sirt, de úgy lihegett, mint a megkergetett bivaly. Nagy, kárvallott haraggal behúzódott az istállóba s onnan kiáltotta ki:

— Majd ad neked az apám!

Pista megint odament a Boriskához. Félvállát felvonta és szörnyen férfi volt. Kérdezte:

— Most már leszel a feleségem, ha káplár leszek?

A kis lány olyan arcot csinált, mint a macska, ha gombolyaggal játszik :

— Menj, üsd meg a Kis Mártát is.

A Kis Márta a kúthoz támaszkodva elrévült szemmel nézte ezt a munkás világot. Az ozsonnája már elfogyott, morzsáit a földön egy csúf kis kacsa szedegette. Pista odament hozzá:

— Mit mondtál te az előbb?

A kis leány megijedt a hangtól:

— Én semmit. Kérdeztem, hogy nem eszel-e turóslepényt.

— Hát én koldus vagyok, vagy mi! — kiáltott fel Pista és jól ráütött a kis leány kezére.

— Pista, Pista!—szisszent fel a kis lány és nedves lett a szeme.

Félrement az udvar sarkába, az ölfa mellé, ot leült egy tuskóra és csendesen sirdogált. Pista harmadszor is a Boriska elé állt. Megint csak mondta:

Most már csak feleségem leszel, ha káplár leszek?

Boriska felbiggyesztette az ajkát:

— Ha káplár leszel is, azért harangozó fia vagy. Jó lesz majd neked a cófalvi cigány lánya.

Pistának a szivéből egyszerre kiesett az egész virágzó tavasz. Nagyon hitványnak, nyomorultnak érezte magát. Valami végtelen düh s egy sajgó megbánás töltötte el a lelke alját, ügy kullogott félre, mint egy megpirongatott kutya. Megállóit a veteményes kert mellett, hátat fordított az udvarnak s bódult fejét belógatta a kertbe. Nézte a növő babot, káposztát, ugorkát, de nem látott semmit, nagy zivatar toporzékolt benne.

Egyszerre csak visszafordult az udvar felé, kiabálni kezdte:

— Magyar Peti, Magyar Peti!

Egy hórihorgas, tizenegy-tizenkét éves istenteremtménye futott elő lihegve, készségesen. Kerek feje, kerek szemei és kerek szája s félénkség és