Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-12-24 / 9-12. szám
FÁKLYALÁNG 5 itt mint programmot előadtak. Valóban történelmet csinálnak ezeken a szomorú magyar romokon.” . . . “A magam hite szerint Isten áldását kérem nemzetmentő munkájukra.” E “talpig férfiak” között, akik a túltengő bizalomnak ezt az áradását kapták, amely az országnépének szemében egyet jelentett morális hitelük fémjelzésével, messze kiemelkedő szellemi fölénnyel és gonosz cinizmussal ott álltak az élen Rákosi Mátyás és Gerő Ernő, a magyar munkásság két szadista megkinzója és irtója. Magyar katolikus papnak — ha van a politikában hivatása — akkor az nem abban áll, hogy ilyen bestiákra esdje le az Isten áldását és eleve lovaggá üsse őket a kiszemelt áldozatok szemében. Pfeiffer Zoltán, a Kisgazdapárt egy másik “végzetküldte” rossz vezetője, 1947 junius 27.-én a napló tanúsága szerint igy öntötte ki a Ház előtt paroxizmusig emelkedett Sztalin-imádatát: “Ha történelmi párhuzamot kell vonnunk a politikusok és népek magatartása közöt, akkor kétségtelenül meg kell állapítanunk, hogy Hitlernek az egész világon csak egy éber ellenfele volt, Sztálin. Egy éber ellenfele volt, aki világosan és tisztán látta, mi fog bekövetkezni. Őt nem tévesztette meg a lefegyverzés meséje, nem tévesztette meg az a bibliai hangulat, amely olykor-olykor a szigetországból eláramlott egész Európába. Fogyatékos eszközeivel nem betont állított szembe a német tankokkal, hanem fegyvert és katonát s ha nekünk valakit becsülnünk kell az elmúlt évtizedből mint kimagasló történelmi egyéniséget a nagy Lucifer, Hitler mellett, meg kell mondjuk, hogy egyetlen-egy férfi volt a talpán, aki nem akkor vette észre 1939-ben, amikor már füstölgött a ház, hogy gyújtogató van a porta körül, hanem amikor az orosz rendszer a legnagyobb nehézségek kel küzdött ... A kérdést egyedül Sztálin oldotta meg. Sztálin látta, hogy mi fog bekövetkezni. Sztálin már készítette fel a népét. Néha nem is fegyvert adott nekik, hanem egy olyan nagy elhatározást, amelyet nekünk polgáriaknak is meg kell becsülnünk.” Az ember hiába lapozza végig az 1945.-1947. évek magyar parlamenti naplóit: olyan dühös Sztalin-imádót, mint amilyen Pfeiffer Zoltán ezen szavainak tükrében volt, még a marxista pártok soraiban sem lehet találni. Rákosi azzal jutalmazta meg őt ezért a Sztálint dicsőítő beszédéért, hogy a 12-ik óra után 5 perccel megengedte neki, hogy pártot alapítson és mint “ellenzék” indulhasson az 1947 augusztus 31.-i választásokon. Ezek a kisdazdapárti magyar Rákosi-hivek és sztálinisták tették lehetővé a “klikk” számára, hogy vérboszuját zavartalanul és hallatlanul széles skálán hajthassa végre a magyar népen. * A Kádár kormány tárgyalás alatt lévő jelentése egyebek között a következő, már megtett intézkedéseket jelenti be: “...2. A koholt vádak alapján létrejött törvénysértő perekért a legnagyobb politikai felelősség az 1956 november 4.-e óta pártjogaik gyakorlásában felfüggesztett Rákosi Mátyást és Gerő Ernőt terheli. Ezért a Központi Bizottság Rákosi Mátyást és Gerő Ernőt kizárja a Magyar Szocialista Munkáspárt sorából.” “3. A Központi Bizottság jóváhagyta 17 olyan személy kizárását a párt tagjai sorából, akik részben politikailag, részben mint volt ügyészek, bírók, államvédelmi beosztottak felelősek a törvénysértő eljárások végrehajtásáért, továbbá 6 olyan személy kizárását, akik Rákosival és Gerővel frakcióztak.” 4., 5. és 6. pont alatt a jelentés további elbocsájtásokat és korlátozáskat hoz nyilvánosságra, amelyek kisebb jelentőségű emberekre vonatkoznak. Ezekből a bejelentésekből az a megdöbbentő tény derül ki, hogy Kádár János kommunista kormánya otthon messzebbre haladt a “desztalinizálás” végrehajtásában, mint az Egyesült Államok. Ott már eltávolitották a közéletből a sztálinistákat és a Rákosival és Gerővel “frakciózókat”, de itt a “Magyar Bizottság” élén még mindig Rákosi és Gerő volt rajongói és volt magyar sztálinisták állanak. Gsak nem azt jelenti ez, hogy a nap valóban keleten kel fel? 4. Az 1946. évi VII. törvénycikk története. Törvénysértő pereket mindig törvényes külszin alatt szoktak lefolytatni, különösen ügyelve bizonyos hazug alakiságok megtartására. így volt ez a magyarság sürü sorai ellen végrehajtott boszuhadjárat pereivel is. A “Rákosi-klikknek” az 1946. évi VII. magyar t.c., amit a köznyelv már keletkezése pillanatában “hóhértörvénynek” nevezett el, adta meg a törvényesség látszatát példátlan tömeggyilkosságai, hosszú tartamú szabadságvesztés büntetései és az emberek tízezreinek letartóztatása számára. A “törvénysértő perek” felszámolásának kérdése csonka és érthetetlen marad e törvény hátterének teljes tisztázása nélkül. Ezért kötelességünk — a szoros összefüggés miatt — a dolognak ezt a részét is ismertetni. Ez a törvény a leggyalázatosabb, amit a magyar törvények tárába több mint ezer év alatt beiktattak. Megszületésének sürgetése egyebek között Varga Bélától származik, aki nagyobb hévvel forszírozta a javaslat benyújtását, mint magáik a kommunisták. Már hivatkozott — 1945 december 1.-én elmondott — beszédének volt egy passzusa, amely igy szólt: “Ha a kormányprogrammból néhány pontot kivehetek, akkor legelőször a miniszterelnök urnák, az összkormánynak és a mi programmunknak arra az Ígéretére hivatkozom, hogy itt törvény fog születni a demokrácia védelméről. Várjuk ezt a javaslatot miniszterelnök ur, várjuk az igazságügyminiszter úrtól. Mi ezért a demokráciáért keservesen megszenvedtünk és megküzdöttünk és megküzdőn az egész magyar nép. S ezért nem hagyjuk azt, hogy a szabadság és az egyenlőség, amely princípiuma a demokráciának, elvesszen. Mi ott fogunk állni és törvényt kérünk arra, hogy ez a demokrácia, amely talán másképen meg sem születhetett volna, mint vérben és szörnyű vajúdásban, valóban évszádos közkincse legyen végre ennek a sokat szenvedett magyar nemzetnek.” Ez esetben Varga Béla állta a szavát. Amikor a Nemzetgyűlés 1946 március 12.-én a “hóhértörvény” javaslatát tárgyalta, ő valóban “ott állt” és elnökölt az ülésen. A javaslatot Ries István igazságügyminiszter “a demokratikus államrendszer és a köztársaság büntetőjogi védelméről” cim alatt 1946 február 7.-én nyújtotta be a Házban. Hogy abból valaha is törvény lett, az minden vitán felül Pfeiffer Zoltán “érdeme”, akit joggal tekinthetünk a törvény “atyjának.”
