Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-03-15 / 1-3. szám
14 FÁKLYALÁNG nagy árnyékos valami. Asszonya, embere mind egyet látott: a fájdalmas árva életet, amint nehéz kalászban, verejtékkel csiholt pityókában, kínnal szült, bajjal nevelt gyermekben kiválik a meztelen tenger: a föld kebeléből, hogy sok sirás, sok veszödség, kevés öröm és nagy bajok után viszszatérjen kitárt fekete méhébe. És látták, hogy e látszatos nagy világon csak egy igazság van: a föld s hogy minden egyéb cécó s hercehurca, lakodalmas vigság, jajgatás, veszedelem, még a nagyságos alispán ur is a négy lovával, csak olyan a föld testén, mint a korpa az ember fején. Az asszonyokból úgy zuhogott a sirás, mint a tinta a feldöntött üvegből s az embere is törül gette a szemét. Aztán lecsúszott a kis hajó a kötelekről, a kis fekete hullámok behullták az örök vándor hosszú lakását. Föléje dombba kuporgatták a földet, beverték a fejéhez a keresztet s egy kis koszorút tettek rá. — Adjon Isten, — adjon Isten jó napot —■ köszöngettek egymásnak az emberek s elszéledtek. Pista szomorú is volt, de olyan furcsa volt minden és nagyon csodálkozot. Megindult az anyja után, aki a Bodor Benedekkel tartott haza jelé. Jól bánt veled az öreg ember? kérdezte Benedek. — Nagyon jó volt szegény, mintha valóságos édesapám lett volna, — felelte Aronné s mint megázott kalász, még sírástól volt nehéz a hangja. — És szeretted-e? — Hát lehetett volna nem szeretni, mikor olyan volt, mint az édesapám. Benedek hallgatott, aztán megint mondta: — Emlékszel-e Zsuzsa, hogy szerettelek? — En sem voltam rossz szívvel hozzád, de egyszerre se szó, se beszéd, úgy eltűntél, mint a tavalyi hóesés. Aztán sok mindent mondtak rólnd, hogy beálltál a tengeri népek közé és onnan vettél feleséget magadnak. Mikor a nagy itatóhoz értek, Benedek el kart köszönni. Aronné nem engedte: ■—Már csak nem hagysz egyedül. A Pista még gyermek, kinek adjak a bánatomból? Hazamentek. Aronné végezte a ház dolgát. Rendbehozta a tisztaszobát, kiseperte a házat, libát tömött, disznónak enni adót. Benedek segített neki s közben-közben ejtettek egy-egy szót. A tehén is megjött a mezőről. Aronné megint a sütőben csinált vacsorát s mire leültek enni, már permetélt az este. A harang is megszólalt és Áronnénak megint közel lett a szive a szemeihez. Mintha megholt ura jóságos hangját hallaná a vén harangban: jó éjszakát, jó társam, jó éjszakát s csendes nyugodt életet.—Kiszökkent a könny szemeibe, keresztet vetett és imádkozott. Pista utána csinálta a dolgot s Benedeknek is imára mentek össze a kezei. Azután bor is került elő, eddegéltek s ittak is egy-egy pohárral. Étel után Benedek mondta: — Jaj, a pipám otthon felejtettem. — Hozd ki, fiam, az apád pipáját, meg a dohányzacskót is, — mondta Aronné. Pista kihozta, de a sötét házban egy percre feldobogott a szive. A tengerész térdére ültette s olyan jó meleg szemmel nézett rá, olyan jó meleg szavakkal beszélt neki, hogy Pista nagyon szeretni kezdte. Ha az édesapja a föld alá ment, mért ne fogadja be megürült szeretetébe ezt a jó bácsit. Aronné és Benedek csak beszéltek, beszéltek egymásfelé hajolva. Beszéltek a halottról és már halottakról, az Aronné szüleiről, meg a Benedekéről is. A régi faluról, régi vetésekről, mindenről. Pista gondolta: — Ki ad most enni és inni szegény édesapának odakünn? És lassan besurrant a házba. Kihozot egy üres orvosságos üveget és egy kis poharat. Az üveget megmosta a kutnál. Aztán nagy titokban levágot egy darabot a szalonnából, meg a kenyérből is, a korsóból pedig az üveget töltötte tele borral. Az anyja oda sem nézett: hadd mulassa magát a szegény kis árva. Pista egy kis kosárba tette az elemózsiát és a bort s kisurrant a telekről. Gyöngyös halkan követte. A boldog ég fényes volt. A negyed hold mint egy fényes vetélő siklott tovább a csillagok nagy osztovátáján. A házak fehér falai halvány fényességet vetettek az útra. Az egyik kanyar odónál a kutyák jelriadtak s nagy bőséggel ugattak Pista felé. De Gyöngyös odaszóllott nekik: — Ugyan fogjátok be a szátokat, vén tökéletlenek. Csak a Pista gyerek visz vacsorát az édesapjának. Erre azok elhallgattak, visszaültek helyükre s nagy látott szemmel néztek szembe a nagy éjszakával. Pista elért a temetőhöz. Szép volt a falu temetője, egész Székelyországban alig volt párja. A közepén egy kis kápolna volt, a dombtetőn, közel az öreg Áron örök kunyhójához. És fekete szép Írásos fej fák, meg fehér kövek voltak a hosszú fűszálak között, vadrózsabokrok és sok virág. És egy óriási öreg, öreg szomorufüzja. A köveken csillogott a fiatal hold. Pista odament az apja sírjához: — Édesapám, édesapám, hoztam egy kis vacsorát. Szépen kipakolta a bort, a kenyeret, a szalonnát, odatette a sir fejéhez, a fejfa alá, aztán leült a kápolna küszöbére és nézte a temetőt. Gyöngyös a lábaihoz telepedett. A kápolnától jobbra és balra két régen megboldogult tisztelendönek a fekete fényes sírköve volt s a csillagok visszalátszottak belőlük. Pista nézte, nézte a temetőt s egyszerre csak úgy látta, hogy egy óriási öreg ember arcát nézi. Jó öreg arca volt a temetőnek: a fűz visszahulló fényes lombja volt a szakálla, a két tisztelendő ur sírköve volt a két fényes szeme, az édesapja friss sírja volt a szája s a sárga agyagos domb volt a tarkója. És Temető bácsi ime csak felmozdult, karjaira vette Pistát, megcsókolta a szivét és mondta: — Légy jó, Pista és szeresd az embereket, szegény, szegény szerencsétlen embereket— Pista kinyújtotta kis karjait s magához ölelte édesen, végtelenül, a végtelen éjszakát. A sírok felleheltek. Gyöngyös felvakkant. Pista összeborzongott. Felkelt, mégegyszer megnézte az apja sírját és hazafelé tartott. A kutya követte, néha hátravetette a fejét s utánakapott az árnyékának. Édesanyja és Benedek még beszélgettek s a sütőből kijövő világosság olyan jól esett Pistának, mintha hideg télen a játékból bejöve jó sült pityókát kapott volna. Belopózott a házba és lefeküdt. Lehunyta a szemeit, de a beszélgetést hallotta: A tengerész beszélt. Beszélt messzi nagy zugó városokról, ahol több az ember, mint a mák szeme a faluban. Beszélt nagy hajókról és végtelen tengerekről. Szép időről, mikor a térés hullámok szőkék, mosolygók és jók, mint Isten szelíd juhai. Irtózatos viharokról, mikor a szelíd juhok vad oroszlánokká bőszülnek s bőgnek, hogy reszketnek a világ sarkai. A tenger döngeti a jó Isten kiterjesztett boltozatját, az emberfia körül lobogó hajjal táncol a halál és villámhajtüt tűz fekete fürtjei közé. Csodálatos nagy erdőkről, melyeknek éneke beharsog a távoli vizekre, ragyogó madarakról és furcsa szigetekről és az ezerarcú, ezerféle csodálatos emberről. Pista hallgatta, hallgatta s már nem is hallgatta. Megmozdult alatta az ágy, mint különös hajó, a föld fagyott hullámai megelevenedtek, nagy evezők csapását hallotta és széles vitorla suhogott a szélben. Ő a kormányt tartotta s a zengő ég alatt végtelen vizen evezett csodálatos szigetek felé. (Folytatjuk.)
