Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
és gazdasági haladás után. Egy olyan ut után, amely kivezet a hamis elméletek fojtogató mocsarából, a bürokratikus összegubancolásból és a kegyetlen kizsákmányolás borzalmas szorításából. A típust Milovan Dfilas szerb iró mutatja be 1957 augusztusban megjelent The New Class — An Analysis of the Communist System cimü könyvében. Előszavában önmagáról ir, de ez az önmaga jelenti egyben a kommunista uralom alatt élő intelligencia jobbik és értékesebbik részét is: “Felnőtt koromban végigjártam azt az egész utat, ami egy kommunista számára nyitva áll: a hierarchikus létra legalacsonyabb fokától a legmagasabbig, a helyi és országos fórumoktól a nemzetközi fórumokig és az igazi Kommunista Párt megalapításától és a forradalom megszervezésétől az úgynevezett szociális társadalom kialakításáig. Senki sem kényszeritett arra, hogy magamévá tegyem a kommunizmust, vagy visszautasítsam azt. Meggyőződésemhez képest alakítottam ki elhatározásaimat; olyan szabadon, amilyen szabad az ember egyáltalában lehet. És noha elvesztettem illúzióimat, nem tartozom azok közé, akiknek kiábrándulása éles vagy szélsőséges lett. Fokozatosan és tudatosan szakadtam el és alakítottam ki azt a képet és következtetéseket, amelyeket most ebben a könyvben bemutatok. Ahogy egyre növekvő mértékben elhidegültem a mostani kommunizmus realitásaitól, ugyanúgy egyre közelebb jutottam a demokratikus szocializmus eszméjéhez. Ezt a személyes fejlődést szintén bemutatom ebben a könyvben, noha annak elsőrendű célja nem az, hogy nyomon kövesse ezt a fejlődést.” “Feleslegesnek tartom, hogy bírálatot mondjak a kommunizmusról mint eszméről. Az emberek közötti egyenlőség és testvériség eszméje — amely különböző formákban mindig megvolt az emberi társadalom első kezdetei óta és amelyet a jelen idők kommunizmusa is magáévá tett, persze csak szóval — olyan princípium, amelyért a szabadság és haladás bősei mindig lelkesedni fognak. Helytelen útra tévednék, ha ezeket az alapvető ideákat támadnám és ez hiábavaló és ostoba dolog is volna egyben. Az emberi társadalom életéhez hozzá tartozik a harc ezek megvalósításáért. ” A Djilashoz hasonló embertípus az 1956. évi magyar forradalom után — amely őt is erősen inspirálta — százszámra dugta fel fejét mindenfelé. Nincs rá terünk, hogy itt felsoroljuk őket. A legfontosabb jelenség azonban az, hogy magában Oroszországban is erősen terjed ugyanez az erjedés. Csak két fontos irodalmi műre hivatkozunk itt anélkül, hogy a hely hiánya miatt idézni tudnánk belőlük. Az első Vladimir Dudinchevnek 1957 októberben megjelent könyve: Not By Bread Alone; a második pedig Boris Pasternaknak 1958 szeptemberben publikált hires, Nobel díjas müve: Doctor Zhivago. Ezeknek a könyveknek az elolvasásakor lehetetlen nem gondolni Dosztojevszkyra. Soraik közül ugyanaz a földalatti moraj hallatszik ki és ugyanaz a kozmikus nyugtalanság lobog bennük, mint a legnagyobb orosz iró hőseinek megzavart lelkében égett. És az eredmény is ugyanaz lesz — de most ellenkező előjellel. Nem, nem kell félnünk; nem a rabszolgaság felé hajózunk. * Amikor ezt a hat, incidentálisan felkapott embertípust röviden ismertettük, nem véletlenül vagy feledékenységből hagytuk ki közülük azt a típust, amelyet Ortega “tömegnek”, “tömegembernek” nevez és amelyről azt állítja, hogy ma az “a nagy szociális tömeg”; “az átlagos szociális kvalitás”; “amelyet nem irányit semmi féle uj étosz” és “amelynek jelenlegi lehetőségei jelenthetik a legnagyobb jót, de jelenthetik a legnagyobb rosszat is.” Ezzel a réteggel ugyanis kezdettől fogva külön kívántunk foglalkozni, mert az 1956. évi magyar forradalom kifejezetten “tömegakció” volt; olyan történelmi esemény, amelyet nem irányított senki, nem tervezett meg előre senki, amelynek nem voltak katonai parancsnokai, politikai vezetői, vagy adminisztratív koordinátorai. Spontán fakadt a tömegek leikéből, amelyeknek tagjai akként jártak el, ahogyan lelkűket valami belső törvényszerűség mozgatta. És ezzel nagy vizsgát tettek le a történelem előtt, megfelelve arra a kérdésre, hogy mit csinál a politikailag érett tömeg, ha vezetők nélkül kell eljárnia. Azt már láttuk, hogy adott esetben kizárólag erkölcsileg kifogástalan, politikailag magasrendü, társadalmilag hasznos és az egyén integritása szempontjából helyes dolgokat csinált. Ez annyit jelent, hogy az ember mint fenomén életében kell lennie valami olyan tényezőnek is, amivel a tudomány eddig nem sokat foglalkozott. Dr. C. G. Jung svájci pszichológusnak egészen ujrendszerü szociáí-pszichológiája ad némi eligazítást az itt felmerülő kérdésekre. Ezzel kapcsolatban 1953-ban Ira Progoff tollából jelent meg Amerikában egy igen hasznos könyv Jung's Psichology and Its Social Meaning cim alatt. Ebből valók következő idézeteink: “Jungnak abban a módszerében, ahogyan a társadalmat megközelíti, van valami, ami megkülönbözteti őt a többi pszichológusok módszereitől, még pedig egy egészen kiemelkedő és alapvető tekintetben. Az általános gyakorlat az, hogy kezdik az egyén fogalmával, amelyet vagy biológiai organizmusként fognak fel, vagy feltételeznek egy ősembert és azután általánosítanak egy elméletet, amely ezen egyedi példa megsokszorozásán alapul. Jung elkerüli a pszichológusoknak ezt a közös irányát, amely abban összpontosul, hogy a társadalmat pusztán az egyén többszörösének tekintik, mert ő észreveszi és megérti, hogy az ember szociális minősége valami olyan vonás, amely mélyen benne van magában az emberi természetben. Tehát egészen ellentétes nézetekkel dolgozik, mint amelyeket a liberális tradíció kialakított; nevezetesen, hogy a társadalmat egyének formálták meg, akik összejöttek, vagy azért, mert valamely erő összeterelte őket, vagy saját kényelmük szolgálatát keresve, egyenesen abból a célból, hogy csináljanak valamiféle szociális alakulatot. Más szóval: előbb az egyén és csak azután a társadalom. Jung ezt megfordítja és azt mondja, hogy az ember már saját természeténél fogva társas lény. Az emberi lélek nem tud fungálni kultúra nélkül és az egyén nem tud létezni társadalom nélkül. Azáltal, hogy Jung ezt teszi alapvető 37
