Fáklyaláng, 1961. február-október (2. évfolyam, 2-10. szám)

1961-02-01 / 2. szám

felé mutatnak. Az uj elnök valószinüleg a maga életét fogja élni a politikában is. A családi ahonnan elindult, a neveltetés, amit az egyetemen kivül kapott és a világnézet, melyet magában hordoz, erre legalább is félgaranciát adnak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Amerika a jövő héten elkezdi a karját rázni és a dobokat pergetni. Pontosan az ellenkezőjét jelenti. Pozitiv célok kitűzését és az azokhoz való nemes ragaszkodást, akár tetszik ez Moszkvának és itteni titkos és féltitkos rajongóinak, akár nem.

Merő antikommunizmusunk hangoztatásával a belső arcvonalon, ugyanakkor évtizedre nyúló "lefegyverkezési konferenciákkal" a külsőn, semmire sem mehetünk. A világtörténelem olyan uj fázisába léptünk, amelyben eszméink újszerűsége és felsőbbrendűsége, akaratunk acélossága és következetessége és az a képességünk, hogy amikor kell, legyen erőnk nemet is mondani, adják meg számunkra az előnyös kiindulási poziciót. Az amerikai külpolitika azon naptól fogva, amikor Roosevelt először találkozott Sztálinnál, defenzívába szorult és teljes mértékben kiejtette kezéből az iniciativát. Tapogatózva védekezik és sokszor azt sem tudja konkréten meghatározni : mi ellen ?

A kezdeményezést újra fel kell venni és nem azt lesni, hogy mit csinál a másik. De ehez sem a régi wilsoni és roosevelti jelszavak, sem az ortodox kapitalista ideológia, sem a dollár-diplomácia szokásos trükkjei nem elegendők többé. Itt áll előttünk némely emigrációk példája. Ezekbe töméntelen pénzt beleölnek, szegény jobb sorsra érdemes amerikai adófizető zsebéből. De mivel a fejük üres és antikommunista jelszavak szajkózásán vagy az "appeasement" tisztességtelenségén túl semmire sem telik tőlük, különösen vezetőiktől, egy becsületes szavazás esetén nem kapnák meg saját emigrációjuk 1%-ának bizalmát. És amit tesznek, az annyit ér, mint Kubának korábban adott segély.

Ez a kép jellemző ebben a pillanatban a világra is. Amerika tömi a pénzt holnapi ellenségeibe, de itthon nincs pénz olyan iskolákra, ahol az analitikus tanitási rendszer beteges elfajulása helyett végre arra tanitanák a fiatalságot , hogy együtt, egyben és áttekintően lássa a világot. Ahol megtanítanák szintetikus nézésre. És ahol megtanulhatná az élet-küzdelem nagy szabályait, hogy milyen magatartás adja meg az optimális lehetőséget, hogy egy konfiktust sikeresen átvészeljünk. Ne adjuk az egész világ nagy barátjának hamis csengésű szerepét, ha saját magunknak a legrosszabb barátai vagyunk.

És nem az az élet-ideál, hogy ezentúl minden családnak már ne két,hanem három autója legyen; hogy a televízió színes legyen; hogy az "instant" élelmiszerek a tartályok kibontása után egyenesen tányérba repüljenek. Hanem talán az, hogy a civilizáció tultengése mellett törődjünk végre valamit elnyomorodott kultúránkkal is.

Igen, valami ilyent kellene mondani, ha valaki is kiváncsi volna a magyar emigráció szavára. És igen nagy a remény arra, hogy az uj elnöknél az ilyesmi nem találna süket fülekre.

De bűnösök, hanyagok és nemzetünkhöz méltatlanok vagyunk valamennyien, így a gramafont felhúzzák és egy rezgő hang majd ezt mondja benne: "God bless America !" És egy másik, kissé érdesen közbe morog: " Azért Tito rendszere mégsem olyan rossz!" - A magyar nép nemtője pedig elfordul, hogy ne lássák aláperdülő könnyeit.

Sulyok Dezső- k -%