Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 11-12. szám - Szűcs Béla: Romániai emlék
Egy magyar csoporttal váltottam néhány szót. Mikor látta a gyerek, hogy magyarul beszélek, ó is magyarul válaszolt. Összeba rátkoztunk. Kérdem tőle, hogy magyar-e. — Székely — válaszol nagy komolyan, nyakába kanyarüva a tarisznyát és megindul a hegynek. Elkísé rem. Közben beszélgetünk. Megtudom, hogy az állami birtok juhait őrzi bátyja fent a* havasokban. Küenc testvére él. ö a legfiata labb. Édesanyja Fogaras mellett egy faluban lakik. Apja a fasiszták éllem harcban esett el valahol Csehszlovákiában. Nem is emlék szik az apjára. Egymás mellett baktatunk a meredek he gyi ösvényen. — Tudja, itt nyaralok a bátyámmal az esztenán, ennek a hegynek a túlsó félén, — mutat az előttünk meredő hatalmas hegyre. — Minden héten kötök vagy húsz csokrot, vasárnap leereszkedek ide,' oszt úgy elkap kodják, akár a mézeskalácsot. Nemsokára ha zamegyek az édesanyámhoz. Olyan szép fe kete ruhát veszek neki, amilyen még életé ben sose volt, — dicsekszik gyermeki öröm mel. Néha rámpislant tiszta kék szemével és szaporán rakja új bocskorba bújtatott lábát a kaptatón felfelé. Már jó messze jártunk. Elbúcsúztam hát Árontól, jó utat kívántam neki és visszafor dultam. Alig indultam el, utánam futott. Be lemarkolt a tarisznyába és a kezembe nyom ta a megmaradt gyopárcsokrokat. — Ha hazamegy, tegye a katonák sírjára — mondta akadozva. Hirtelen nem tudtam szóhoz jutni. Amikor felemeltem a fejem, Áronnak már csak lobogó, szőke üstökét láttam messze a hegyiöséényen. Szűcs Béla Pl -<► g? mtiék
