Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 11-12. szám - Mózsi Ferenc: Az általános műveltséget nyújtó iskolák kérdéséhez
vezetésének szükségessége vitán felüli, és jélenti a régi és az új iskola közti legelhatá- rolóbb kvalitatív változást. Természetesen a politechnikai képzés eredményes bevezetésé nek feltétel^ az iskolák ilyen technikai kép zés eredményes bevezetésének feltétele az iskolák ilyen arányú kiépítése és felszerelé se, a tanítóképzés, illetve a tanítók tovább képzésének megfelelő fejlesztése. A termelés és a technika magasszintű fejlettsége ha zánkban ugyanis megköveteli a közeljövőben a dolgozóknak a műszaki személyzet színvo nalára való emelését. Ennek a tudástöbblet nek kell szocialista iparunkat a kapitalisták ipara számára elérhetetlen magaslatra emel nie. Ez a politika jelentősége a politechnikai nevelésnek, és magyarázata annak, hogy az iskola szocialista jelentősége és a tanítóságé is olyan erőteljesen megnövekedett az utóbbi két évben hazánkban. A politechnikai képzés megvalósítása alap vető kérdése a szocializmusból a kommuniz musba való átmenetnek, része a fizikai és szellemi munka közti szakadék felszámolá sának. Más azonban a helyzet az elhaló kapi talizmusból a születő szocializmusba való át menet s az ennek megfelelő közoktatás ide jén. Ezen a szakaszon a politechnikai képzés csak a célt mútatja, az irányt jelzi és han goztatása egymagában üres jelszóvá válik, ha azt nem az átmenet szabta követelmények kel és jelenlegi lehetőségeinkkel hozzuk kap csolatba. (Iskolapolitikánk ezen a téren sok hibát követett el a közelmúltban: alapnélküli túl nagy igényekkel lépett fel, annyira, hogy egyesek jelmondatokban értekeztek, sőt üres frázisokban „gondolkodtak" a politechnikai nevelésről.) Ennek megfelelően pedig sokkal helyesebb lett volna a régi iskola egyes gya korlati képzést képviselő tárgyainak és is mereteinek felszámolása helyett az egységes alapműveltség biztosítását a gyakorlati jel legű képzés megfelelő fejlesztésével elérnünk, illetve összekötnünk. Ez a magyarázata annak a nagy jelentőségű ténynek, hogy hosszú évek után ebben az iskolai évben ismét be vezették az 1—3. évfolyamban a kézimunka tanítását. Az ún. kísérleti iskolákban (pl. a bratisláVai kerületben két kísérleti iskola van Nagyszombatban és Pozsonyban. Ezeken az iskolákon próbálják ki az új tanterveket, tantárgyakat és tankönyveket) pedig a 6. ős 9. évfolyamban új gyakorlati tantárgyat ve zettek be, melynek keretében a tanulók a ter melés négy főágának: a gépipar, a mezőgaz daság, az elektromosság és a vegyiipar alap ismereteit kell elsajátítaniok. Iskolapoliti kánk előtt tehát világos a cél, látja a tennivalókat, azonban: mert nem akar fölös leges hibát elkövetni, higgadtan, megfontol tan nyúl a dolgok orvoslásához, a nagy iram ban fejlődő gazdasági rendszerünknek minden téren megfelelő iskolarendszer megteremté séhez. Ez pedig nem könnyű feladat. Oktató-nevelő munkánk tartalmának har madik aránytalansága az értelmi és érzelmi nevelés viszonyában mutatkozik. Az elmúlt öt évben mintha csak valami rossz szellem (ennek véleményem szerint nem. csupán a tananyag túlméretezettsége az oka) tökélete sen száműzte volna iskoláinkból az emocio nális nevelést. Csupán a gyermekek intellek tusához szóltak tanítóink,. . megfeledkezve arról, hogy a gyermek szívével gondolkodik és képekben szeret beszélni. Sajnos, csak nagyon kevés tanítónak hangjából sugárzik ki szívének minden melege, amikor pl. a2 1848—49 forradalmi évek magyar népéről, a Mátyás korabeli irodalom és kultúra virág zásáról beszél, vagy ha a földrajzórán hazánk tájait, épülő gyárainkat, fejlődő mezőgazda ságunkat emlegeti. Pedig egy igen nagy tu dású, hosszú évtizedes tapasztalattal rendel kező tanító azt mondta nekem, hogy „az a nevelő, aki nem tud könnyeket csalni a gyermekek szemébe, ha az anyai szeretetről, vagy valamilyen egyéb, szívéhez közel álló dologról beszél, az nem lehet jó tanító”. Az elkövetkező években fel kell számolnunk egész tanítói munkánkban a hűvös objekti- vizmust, a személytelen közönyt, a hivatalos értekező stílust, amely következtében sok szor azt a legegyszerűbb, de egvben legfon tosabb tényt sem lehet megállapítani, hogy a tanító magyar nyelvet, irodalmat, hazánk földrajzát tanítva édes anyanyelvét, saját nemzetének irodalmát, szeretett szülőföld jének tájait oktatja. Semmiképpen sem aka rom ezzel a régi, hangos, álpátosszal teli, állandó extatikus lelkesedést kiváltó tanítói munkát dicsérni. Nem! Takarékoskodjunk a nagy szavakkal, de ne fukarkodjunk velük Harpagon módjára, - mert — és azt hiszem, hogy ez a nevelési munka egyik sarkalatos tétele — a tényeket mindig a megfelelő jel zőknek kell kísémick. Azaz a nevelőnek egy- személyben tudósnak és művésznek kellene lennie. (Ez lenne az „abszolút ideális” peda gógus.) Ezen a téren is megtalálni a helyes arányt, jelentős feladat, amivel sajnos egyelőre csak nagyon kevés iskola dicsekedhet. III. 1956—60: a helyes arányok keresésének időszaka. A szocializmus építése az általános mű veltség lényegesen magasabb szintre való emelését követeli meg. S 'ennek a nagyszerű folyamatnak lehetünk tanúi hazánkban. Már az elmúlt években is óriási eredményeket értünk el, főleg a mennyiség terén. Ha eze ket az eredményeket a szlovákiai magyar is kolaügyben beállt fejlődésen akarjuk lemér ni, megállapíthatjuk: ma Szlovákiában 425 ötosztályos, 120 nyolcéves, és 15 tizenegyéves magyar nyelvű középiskolánk van. (Kb. hat szor annyi nyolcéves, kétszer annyi tizenegy éves, mint az első köztársaság idején polgári iskola, illetve gimnázium volt Szlovákiában. Ehhez azonban még hozzá kell adnunk az 1945—1948-as időszakot és a magyarság szá mának csökkenését is.) Sokan azt mondják majd, hogy igen, „de nevezhetjük-e a csu pán kvantitatív jellegű növekedést-nívőemel- kedésnek?” Először is: nem csupán mennyi ségi növekedésről van itt szó, mert a ma is kolája már jóval felülmúlta a formális tudást
