Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Lóska Lajos: Seprős Laci új háza
J>eprős ]acl új hő^ Körül-körüfjárogatták a házat. Siralmas állapotban vőlt. Roskadozott minden olda lon, apró ablakai a haldokló szemére ha sonlítottak. iElőre dőlt. hegyes teteje úgy állt, mint tehetetlen nénike hanyagul meg kötött, kopott kendője. A piszkos fehér falról hámlott a vakolat. Alóla mindenünnen vályog kandikált elő, csak az alapból dudo rod tak ki erős bazalt kövek, mint hústalan csontok. — Már apám is ócskán vette —, hüsm- mögte vastag, gondozatlan bajusza alól Fe- nékes János, hatvan év körüli zsellér. Ala csony, megroggyant volt maga is, mint a vén ház, amelyben idősebb lánya lakott férjével, Seprős Lászlóval, akivel most né zegetik a házat. — Ilyenek vagytok ti, fia talok — (folytatta köhácselve —, nincs ínyetekre a régi ház. Ojat akarnátok építeni, még hozzá rtagy tornácodat, mint a zsíros- parasztok ... Pedig ’örülhet a zsellér, vagy a gyárimunkás, ha ilyen háza van. Nejm azért mondom, hogy a szemedre vessem, de te is Etel kezével jutottál hozzá. Hall gass hát rám. Laci várakozvá tekint apósára, miközben lassan cigarettát csavart. Az öreg egészen melléje lépett, úgy folytatta: — Nézd, Laci, keverünk egy kis vályogot, betapasztjuk a repedéseket, végigmeszeljük és kész. Nem nézheted te Varjasékat, Tor nyosé kát, akik tomácos házat építettek... Elhallgatott. Görbe, tömpe ujjaival, me lyeken vastag, töredezett körmök dudorod - tak, gondozatlan öajúszát sbnítgatta. Olykor vejére sandított, aki meggyújtotta egy kissé vastagra sikerült cigarettáját, szippantott vagy kettőt, azután válaszolt: — Sehogy se veszi észre, hogy az élet halad. Ami volt, elmúlt. Most éppen Var jasék és Tomyosék nem építhetnek, de aki becsületesen dolgozik, az építhet. Fenekes mindkét kiarja lehanyatlott, keze ökölbe szorult: — Te is így beszélsz? — kérdezte fel- fortyanva. — Mondja csak, jó dolga volt a régi vi lágban ? — válaszolt ugyancsak kérdéssel Laci. ApóSa nyögve ereszkedett le az össze vissza repedezett földes hambítra, fakókék szemével, amely fáradtan világított elő az arcát borító ráncok tömegéből, széttapo sott, alaktalan csizmáját nézegette. Bágyadt mozdulattal húzta elő a pipáját, de nem gyújtott rá, csak megmarkolta, mintha gör csösen kapaszkodna valamibe, ami ki akar csúszni alóla. Aztán, mint mikor az öreg bútor reccsen, megszólalt: —- Hát nem mondhatom, hogy jó dolgom volt. De a szegény, az szegény. Legtöbb- nyire napszámoskodtam. Parasztoknál, gyár ban. kőbányában, uradalmakban. Fogamhoz vertem minden garast a féleségemmel együtt. Nehezen kuporgattúk össze a pénzt, hogy megvehessek azt a házacskát, amely LÖSKA LAJOS:
