Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - Turczel Lajos: Kritikai utóhang az elmúlt év irodalmi terméséhez II.
Kritikai utőhang az elmúlt év irodalmi terméséhez Veres Jánost Gyurcsóhoz hasonlóan szin tén témabcség és élménygazdagság jellemzi. Élményeinek azonban sokszor nincs meg a belső .fűtöttsége, az elmondás módja nem tudja erőteljesen kifejezni, éreztetni az él mény igazi átéltségét. Sokszor például tud juk, és elh isszuk Veres Jánosnak, hogy olyan problémákról, élményekről beszél, amelyek fiatal szívét őszintén hevítik, de magát ezt ,a ihevülést, a belső égést és izzást nem kapjuk meg verseiben. Hegy mi ennek az oka, arra nagyon találóan mutatott rá Fábry Zoltán még a Veres János első verseit bíráló Harmad virágzás ban. Megállapításai erre az új kötetre is jellemzők: „Veres János alapvető hibája, hogy nem hagyja eléggé kiérni elképzelését, ... meglátásait, elgondolásait azon melegé ben, első impressziójában veti papírra.” Igen, Veres János versírására valami diá- kos sietettség, rohamtempó jellemző. Ennek következtében verseinek az atmoszféráját legtöbbször nem lelkesültség, hanem lelken- dezés, lelkendezően ünnepélyes hang hatja át. Újból hangsúlyozom, hogy ez nem jelenti nála egyúttal az őszinteség, a belső átélés tényleges hiányát. A versből viszont ez tűnik ki, mert a belső átélést a .stílus, a nyelv nem fejezi ki, a belső átélés a köl tőben marad. A lelkendezően ünnepélyes hang a témától függetlenül uralkodik a verseken és hang váltásra csak igen ritkán kerül a sor, az úgynevezett „komoly” té máknak árnyalati különbségekre való te kintet nélkül azonos a hangszerelése. Veres" versei szinte magukat szavalják, olvasva őket az ember önkénytelenül is -a pódiumot érzi a lába alatt. Nagyon érdekes, hogy Veres verseinek ezt a lelkendező alaphan gulatát nem frázisok, nem frázistűltengés adja, hanem a költő hangjának emeltsége és érzelmes színezete. A fenti sablontól erősen elütnek Veres vidámhangú életképei. Ilyenek például a „Zápor”, az „Állomás”, a „Falun”, a „Tél”. Ezeknek igen természetes, érzelmileg ki egyensúlyozott, tartalomhoz simuló, játéko san mókás a hangjuk és meglepően jó a szerkezeti felépítésük. Nincs bennük se szóban, se hangban semmi túlzó, semmi felesleges; bravúrosan megragadott és áb rázolt életmozzanatok. Rácz Olivér a kriti kájában szintén megdicséri ezeket a ver seket, de az „alkalmi vers” jelzőjét rájuk húzva bizonyos főikig rögtön degradálja is az értéküket. Nem akarom itt az alkalmi vers fogalmát részletesen elemezni, annál inkább, mert ehhez az elnevezéshez már igen széles fogalmi kör tapad. Alkalmi vers például Petőfi Sándornak „István öcsémhez” című verse, és alkalmi vers az is, amit mondjuk Költő Péter két nappal május elseje előtt az Üj Szó ünnepi számába sürgős megrendelésre ír. E között, a két „alkalmi” vers között — létrejöttük erköl csi-művészi indokoltsága és eszmei-művészi színvonaluk szempontjából egyaránt — min den bizonnyal nagyabb a távolság, mint a közmondásos Makó és Jeruzsálem között. Veres Jánosnak az itt szóba került és *a kritikus „alkalmi” jelzőjével negatív érte lemben fémjelzett életképei az „István öcsémhez" típusú alkalmi versekhez tartoz nak. Alkalmi versek, mert egy kedves, al kalmi eset spontán hatására születtek és nem alkalmasak, vagy a költő nem is akarja őket alkalmassá tenni arra, hogy valamilyen általános életigazság, társadalmi törvénysze rűség tipikus hordozói legyenek; ösztönö sen, vagy tudatosan a tárgyukat képező konkrét, egyéni esethez, gondolathoz, vagy érzelemhez tapad az egész mondanivalójuk. Ilyen értelemben alkalmi vers például Bábi Tibor nagyszerű „Mónikája” is, de nem al kalmi vers már ugyanannak a költenek a „Szillke Pátere”. A „Szilke Péterben” egy konkrét névvel megnevezett egyénien gaz dálkodó öreg parasztnak a portréját rajzolja meg a költő, de már tudatosan és célzato san úgy, hogy az nemcsak egy egyént, hanem- az egész letűnő életformát képviselő társadalmi réteget tipizáljon. A „Szilke Pé ter” valóság-megragadása összehasonlítha tatlanul szélesebb a „Mónikáénál”, társa dalmi tendenciája, eszmei célkitűzése mesz- szemenően mélyebb és jelentősebb, de arról már vitatkozni lehetne, hogy a két vers közül, a versjelleg által megkívánt és a tényleg megvalósított művészi összhatás szempontjából, melyik a szebb, melyik a jobb: az alkalmi ,„Mónika”-e, vagy a széles társadalmi problémát feszegető „$zitke Pé ter” ?! Veres Jánosról beszélve okvetlenül meg kell említenünk imég költészetének egy olyan vonását, amelyre Fábry és Rácz kri tikái is rámutattak. Ifjú költőink közül Veresben él legintenzívebben a történelmi és irodalmi hagyományunk. Verseiben köz bülső motívumként, spontánul, erőltetettség nélkül állandóan felbukkannak ennek a ha gyománynak értékes, élő és lelkesítő elemei. ,
