Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - L. Kiss Ibolya: Ballada egy zivataros éjszakáról
— csuklctt meg a hangja s kis lámpást vett elő gyászos köpenyéből, világosságot szórt a halott arcába. Egy darabig nézte, nézte a néki drága arcot, hátrasimította Já nošík barn'afürtös haját s lecsukta a félig - nyílt .szemeket. Aztán ráborult a mozdu latlan tetem hatalmas vállára. Mintha súgott volna valamit a halott fülébe — de lehet hogy nem volt az szó, csak a szál játéka. Karcsú testét meg-megrázta az indulat, az tán leoltva a lámpát, úgy ahogy jött, el tűnt a parti fáik sötét ágai közt. A fiatalabb hajdú elgondolkozva nézett a fűzfák irányába. — Aztán merre tartsunk? — Csak egy irány lehet: Liptótepla felé, amerre lakunk... Nem hiszem, hogy ben nünket, mint megyei hajdúkat feltartóztat nának, de ha mégis megkérdezné valaki az úton, hogy mi van a szekéren, azt feleljük: takarmány, széna... Megértetted Jóska? S elindulták Tepla irányában. Kispalugyán, melyen keresztülhaladtak, sötét volt minden ház. Sehol sem villant fény, egyik ablakban sem pislogott már mécses. Állat, ember nyugodtan szender- gett, kóbor eb se akadt a szekér útjába. Amikor a „Vranovónak” nevezett kastély mellett haladtak, megszólalt a lovat hajtó ember: — Itt tartották szegényt láncra kötve, is tállóban, mint a barmot, jászolhoz láncol va. —Ügy látszik, hogy igen féltek tőle. — Féltek. Mert a népet segítette. A sok agyonhajszolt, éhező parasztot. S kocogtak a sötét éjben tovább. Egyszerre csak megállította az öreg hajdú a sovány lovakat. — Jóska, te! Szólanék valamit. Látod-é az út melletti fákat? — s ostorával a közeli fűzfákra mutatott. — Hogyne látnám. Ez itt Csemicze falu, ez meg itt az út mellett a kurucok kicsiny temetője. — Az a. A liptói csatában elesett szlovák és magyar kuruc vitézeké'... Nem gondol nád, hogy jó lenne, ha ide temetnénk?. Hi szen tudod, hogy ő is kuruc volt. — Hogyne tudnám. Ott álltam az ajtónál, amikor fejére az Ítéletet hozták, azt mondta a vádló, hogy szigorítsák meg az ítéletet „annál inkább, mert Jánosík kuruc volt” ... Emlékszem rá tisztán, így mondta szó sze rint. — Verje meg az Isten a sok bitang la bancát! — Mit gondolsz? Itt ássuk meg a sírját? — Jónak látnám. Elhagyott hely ez, nem jár ide senkise, hisz labanc világ van. Aki meg jen, sötétben jön, nehogy elárulják, hogy kurucot sirat. Meg aztán itt fel se tűnik kutató szemeknek a frissen hántolt sír. Leszálltak hát a szekérről s megásták a felakasztott sírját. Eltemették, szépen be- hantolták, majd levették fejükről nyűttes kucsmájukat és imát morzsolták. Aztán újra a szekérre ültek és tovább kocogtak. H ajnalt hirdettek a falu kakasai, mi kor a vén hajdú az udvarába for dult. Kifogta a lovait és bevitte az istállóba, a szekeret meg a fészerbe húzta, aztán belépett egyablakos házába, melynek kicsiny szobájában, szalmazsákos keskeny ágyban aludt a családja. Felesége felriadt az ajtó nyikorgására. — Sokáig voltál el — mondta álmos han gon — nagyon fáradt lehetsz. Az ember nem felelt. — Nehéz munkád volt? — kérdezte az asszony és nagyot ásított. — Az — felelte — nehéz. S mikor már a felesége mély álomba me rült, még egyszer, csak önmagának halk hangon azt mondta: — Ügy érzem, hogy jól dolgoztam, be csületes munkát végeztem.
