Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 7. szám - Ivan Krasko: Apáim földje (ford. Darvas János)
mája is, elértük a fejlődés következő sza kaszát: a nép táncát, jogos tulajdonát visz- szaadtuk a társadalomnak. Az életbe, a vér keringésbe visszakerült néptánc azután a mai életnek megfelelő újabb és űjabb for mákat hozza létre, melyből a jövő táncmű vészet táplálkozhat. Viszont, ha elsorvad, a -következő évtizedekben nincs honnan merí teni, mert a népművészet élő, eleven ha- gyományozódása megszakad. Feladatunk tehát kettős irányú: azoknak a néptáncoknak, melyek a mai embernek is élményt adnak, mulatságra is valók, adjunk teret szórakozásainkban. Ugyanakkor a szín padi művészetet gazdagítsuk művészi for mába öntött, magasabb technikát és kifeje zést kívánó műalkotásokkal. Mindkét esetben azonban figyelembe kell venni a sajátos helyi igényeket, lehetősége ket, és a messzebbik célt szem előtt tartva kitartó, módszeres munkával próbáljunk mindkét területen fokozatosan előbbreha ladni. A további fejlődés az együttesek vezetőin túl nagy mértékben függ a központi és ke rületi vezetés tervszerű művészi segítő munkájától is. A legjobb csoportok rend szeres művészi instruálása, báziscsoporttá kiépítése, az iskolát végzett szakemberek to vábbképzése hozza meg csak a kívánt ered ményt. Az előttünk álló feladat nem könnyű, de tánccsoportjaink legjobbjai már meg tud- n k birkózni ezekkel a problémákkal s a SD-LUT irányítása biztosítja, hogy a magyar csoportok is belekerülnek az ország művé szeti vérkeringésébe és részesei lesznek az általános művészi színvonal emelésének. Re méljük, hogy ezt a következő év művészi bemutatói bizonyítani is fogják. Dr. KAPOSI EDIT Nyugalmas este szitál a dombra s a kéklö völgyre. Az alkonyfényben ragyogva lángolt apáim földje. Én, messze tájak kósza vándora félénken léptem. A nap, mint véres vizen a hajó, úszott az égen. A nedves rögön reccsenő száraz tarlót hág lábam. Mellettem lépdel, érzem, valaki, homlokán ránc van, jóságos szemén mintha halk, szelíd panasz-vád égne: — mért hagytad el az apai hantot, nincs, aki védje. Napestig nap süt, mégis oly nedves apáim földje, századokon át jobbágyok könnye hullt e rögökre, századokig hullt, nem aszhat ki a jobbágyok földje, tűzhetsz, tüzes nap, e könnyek most is fájnak örökre. Álltam, bús vándor, korhadt körtefánk tövében csendben, a jobbágyvértől átitatott föld hazahív engem ... Robotos ősök jajja maggá ért bennem örökre ... Kikölthet-e még sárkányfogakat jobbágyok földje? Fordította: DARRVAS JÁNOS Ivan Krasko: