Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 4. szám - Egri Viktor: Üzenet
percre. Könyveiket és képeslapokat rakott az asztalra, sohasem volt üres a táskája. A törékeny egészségű Pétert különösen ked velte, ő maga is muzsikus volt, esténként néha gordonkázott, ha a kötelesség nem szólította valahová a külvárosban egy ne hezen szülő asszonyhoz vagy lázas gyerek hez. — Doktor bácsi, holnap felkelhetek ? — kérdezte Péter, amikor Bachmann elkészült a vizsgálattal és gondosan betakarta. — Miért kelnél fel, Péterke? Nem jobb egy kicsit lustálkodni? . — Nem! — .ingatta Péter sápadt fejtéit. — Nem tudom mlég betéve a két Brahms- tán cot. Miklós bácsinak megígértem, hogy e hé ten hibátlanul eljátszom. — Miklós bácsi nem fog haragudni, ha a jövő hétre halasztód. Egy kicsit meg kell erősödnöd. A doktor és Péter közt mindig, érdekes párbeszédek folytak zenéről és muzsikusok ról. Bachmann egyszer Milánóban is járt, a Scalában a Normát hallgatta végiig. És hal lotta Becsben Tita Ruffot, Battistinit és egyszer, évekkel ezelőtt Pozsonyban, Sál ja- pint is. A Faust Mafisztóját énekelte. A dok tor tárháza volt a szebbnél szebb zenei em lékeknek, egyszer Kodállyal is beszélt Pes ten, közvetlenül a Háry János bemutatója utáni. Az apja üdvözletét adta át, aki mint nyugdíjas volt állomásfőnök a cukorgyárban kampány idején a teherforgalom ügyeit in- tézgette. Az öregpr a páciense volt, ez az ismeretség hozta össze a fiával is. Ezeket az emlékeket teregette ki a kis ■páciens elé és Péter nem győzte hallgatni. — Toscanán mindent emlékezetből dirigál, doktor bácSi. Rossz a szeme, olvasni nem tudná a partitúrát, inkább megtanulja, — jelentette be Péter a bennfentesek jólérte- sültségével és váratlanul hozzátette: — Én is könyv nélkül fogok dirigálni. * — Te iis, Péterke? Hát karmester leszel? — Csakis, doktor bácsi. Mert ez a leg gyönyörűbb! Fent a színpadon és lent a ze nekarban mindenki nekem engedelmeskedik. Mindéh hang engem szolgál. — Ö te kis zsarnok! Az igazi karmester nem zsarnok, csak alázatos cselédje a mű nek. Majd akkor leszel igazi Fpyzsikus, ha ezt megérzed. A búcsúnál Baehmann doktor intett Már tonnak, hogy kövesse a konyhába.. Kint várt már rájuk a nagymama meleg vízzel és tö rülközővel. — Menjen be Péterkéhez, nagymama és kérdezze meg tőle, mi jót enne. Fel kell hizlalni a gyereket. Márton ijedt szívvel pillantott a doktorra. Mit jelent az intés és miért küldte .be oly sietve a nagymamát? — Baj van a gyerekkel, doktor elv társ? — Semimi az égvilágom, Csak vigyázná rá, még ágyban tartani és nyitott ablaiknál a friss levegőhöz szoktatni.,. Nem a gyerek miatt (hívtam kL Szeretném megkérni va lamire. — Boldog leszek, híd valiahftíveí viszonoz hatom a szívességéit, — Attól tartok, 'hogy nem maradhatok so ká itt maguk köyt. Márton arca elfelhősödött. — Veszély fenyegeti talán? Baohmanm iS elkomorodott. Lassú, puha mozdulattal közelebb lépett, aztán felelet helyett megkérdezte: — Mikor volt itt utoljára Kozma, a kis vasutas ? — Régen... Pontosan négy hete már. Biztosra vettem, hogy tegnap jön... Rend szerint szombat este járt ide' hozzánk. — Ne várja többé ... Márton úgy érezte, hogy a lélegzete hir telen 'belefagy. Csak nem történt baj Koz máival ? Elnehezedett a mellkasa, mintha; mázsányá terhet raktak volna rá. Alig tud ta megkérdezni: — Lebukott? — Nem... De úgy látta, hogy figyelik. Azért maradt ki... Óvatosságból... Hoz zám még eljött, orvos vagyok, nem tűnik fel... — És mi van' vele... ? — Áthelyeztette magát Poprádra:... 'Egészségi okokból, a tüdeje miatt.. . Ott jobb a levegő. Bacbmianm doktor tréfálkozni próbált, de vidámsága hervadt volt és erőltetett, mint ha összetört volna benne valami, egy külö nös, kényes hangszer és a húrok csak pat tognák és összegubancolódnak, mint fa tör zsére hurkolódó szederinda csápjai. — Talán én1 is utoljára járok maguknál, — mondta aztán és már nem titkolta levert ségét. — Persze, ez úgy hangzik, mintha megfutamodlnék... 'Ne ítéljenek el az elv- társak. Márton feszülten figyelt. Bachmamn be jelentése váratlanul érte. — Mi a terve, doktor? — Nincs értelme, hogy itt maradjak. Nalpról napra kisebb a munkaterem. Az én kezem kötik meg a leghamarabb. Nem kell magyaráznom, hogy miért... Márpedig én nem élheteik így ... Nekem tennivalóm van .. Jugoszláviába megyek, amíg az út nyitva áll előttem... Onnainl aztán ki kell jutnom' Moszkvába. Ott kell lennem, amikor a ná cik megrohanják Őket. — Azt hiszi, hogy ez lesz a vége? — Ez lesz a kezdet, Bálint elvtárs . . . Ad dig ne adjanak hitelt semmiféle kósza hír nek és ne 'kételkedjenek. Hadd üvöltsék te li szájjal a nácik, hogy Ukrajna őket hizlal ja. Az igazság1 az,, hogy kapnák néhány vo-
