Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - L. Aškenazy: Gyemeketüdjeiből
A hivatalos okmány dani. Az ember nem játszadozhat egész életében. — De — mondom neki — miért hor danál követ. Ügy sem lennél nagy hasz nunkra s csak összekennéd magad... Te csak 'muzsikálj nekünk... Mint az üzemi zenekar. Érdeklődni kezdett. — De mikor nincs trombitásunk, — fe- le'i, — és most, az utolsó pillanatban hon nan kerítesz trombitát? Te könnyen meg mondod: Muzsikálj! De hol találunk most trombitát ? Hivatalos okmányt hamisítottam. így van és nincs másképp s én ezt ezen az úton ismerem be a közönségnek, beismerése met azonban ne vegyék megbánásnak. \ Igen, okmányt hamisítottam, még pecsé- Af is rajzoltam rá s egy ismeretlen sze mély nevében olvashatatlanul aláírtam. Mindezt elkövettem s a büszkeség bizo nyos érzésével jelentem be ezt önöknek. A múlt vasárnap ugyanis brigádon vol tunk. Hosszan készülődtünk rá, rendbehoztuk a melegítőinket s az egész előttevaló héten kiadósán táplálkoztunk, hogy jó erőben le gyünk. Vasárnap jókor reggel felkeltünk s a hi deg zuhany alatt felfrissülve népdalokat dúdolgattunk. S amikor janyuska útravalóul kaláccsal kínált, megmondtuk neki: — Csak az ennivalón jár az eszed. És ja fiam már előre örült, hogy követ fog hordani. — ldehállgass, — mondom neki, — azt tanácsolom, hogy zenélj nekünk. Mi majd dolgozunk, te meg muzsikálsz. Hozd ma gaddal a dobodat — és mindenki hálás lesz neked. Az emberek a kultúrára is szomjaznak! — Az nem munka, — feleli. 7— Ide hallgass, apus, én inkább követ fogok hor Azonban végülis beleegyezett, mi meg a kezébe nyomtunk egy fűzfavesszőt Is az volt a karmesteri pálca. És valóban szépen muzsikált, olyan szé pen, hogy minden brigádos dicsérte. Néhá nyon panaszkodtak, hogy nem hallani a muzsikát, máskor meg, hogy hallani; már aszerint, hogy melyik brigádos mennyit értett ja zenéhez. De a mi utcánkat Laub hegedűművészről nevezték el s így végülis mindenkinek tetszett a muzsika. Aztán elmentünk az igazolásért — hogy papír legyen a kezünkben. Ö szomorúan állt egy kissé távolabb és azt mondja: — A zenészek nem kapnák semmit? Sajnáltuk a gyereket és azt mondjuk an nak a testesebb élvtársnak, aki ezt a komp likált munkát végezte: — Légy olyan kedves, elvtárs, adj iga zolást a zenekarunk számára is... De az elvtársat elfutotta a méreg: — Elvtársak, ez hivatalos aktus és ké rem, őrizzék meg komolyságukat... Gye rekeknek egyébként sincs itt semmi keres nivalójuk. És tovább írta az igazolásokat. Minden kinek — csak a zenének nem. Egyszeresük halljuk, hogy valaki keser vesen sír. Hát a mi zenekarunk. Olyan vi dáman muzsikált még az imént s egyszer esük oda a jókedv. ... Szivettépően sírt. Valamennyien sajnáltuk. — Elvtárs, — fordultunk megint a kö vérkéshez, — már csak add ki mégis azt az igazolást a zenekarnak ... Nézd, csupa könny a szeme. — Elvtársak, — felelte a hivatalos szerv,
