Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 4. szám - Dobos László: Népi kultúránk jövőjéről
tétté á selejtkultúrá, a romlott szellemi árú mérgét, A szlovákiai „hivatalos" magyar kultúra irredentista képviselőinek kapóra jött a nagyhangú, magyaroskodást melenge tő magyar nóta, magyar tánc, háromszínű magyaf ruha stb. Ennek a divatnak hódolt a délvidéki magyar városok gérinctelén kis polgársága és a faluról elszakadt emberek hagy tömege. Magyarok akartak lenni a ci gánymuzsika és müdal bódító hangulatánál, a bor mámorában és üres hazafias jelsza vaikban, neftl á nép ázeretetében és .kultú rájának mebecáülésében. És a nép kultúrá ja? Lassan, dé biztosan rakódott rá a pol gári életérzés rozsdája. Néha cifra szűrök ben, vagy félpántlikázva megjelent ugyan a Színpadon, de ez csak kicsúfolása volt annak a gazdagságnak, amely szunnyadva élt tovább a nép' nótáiban, szokásaiban, öltözékében. És 1938 után? A Horthy korszak tükröző dik-e a falu táncaiban, dalaiban, díszítő mű vészetében? Nem! A szellemi tompaságnak abban a nyomasztó levegőjében hogyan is élhetett volna tovább ? Visszahúzódott, tetszhalottá merevedett. És ekkor előcsil lant a grófi Magyarország sátáni mosolya: nagylelkű gesztussal felpántlikázta a „Ma gyar kultúrát" és ország-világ szemfény vesztésére táncoltatta, énekeltette a buda pesti Városi színház Gyöngyösbokréta elő adásain. így vált a népi kultúra felöltözte tett cifra múmiává. No és mit tettünk a felszabadulás után? Magyarországon egyszerűen elővették a leg későbbi, a századforduló és az első világhá ború konzerválta népi kultúrát és azon me legében — persze multszázadbeli formájá ban — színpadra vitték, azt remélve, hogy ez természetszerűen az egész nép közkin csévé válik majd. A csehszlovákiai magyar kultúrszervek és kultűrcsoportok pedig át vették ezt. Következésképpen kulturális tő'' megmozgalmunk tartalmában nagyrészt a Magyarországon összegyűjtött és feldolgo zott népművészeti anyagra támaszkodik. Ez még nem is volna baj. De annál bosszantóbb, hogy eddig elenyészően kevés itteni tán cunk, népdalunk, díszítőművészeti motívu munk jelent meg kultúrcsoportjaink részére feldolgozva, nyomtatásban. (A Csemadok ed digi kiadásában megjelent füzetek egyrészt nem elégítik ki az igényeket, másrészt tá volról sem körvonalazzák, a szlovákiai ma gyar népi kultúra gazdagságát.) Most mi a helyzet ezen a téren? Ahogy fentebb mondtam már, kultúrcsoportjaink és a Csemadok különböző szervei magyaror szági kiadványokból elégítik ki igényeiket. Arra a kérdésre, hogy miért nem gyűjtik, illetve rendezik sajtó alá a népművészet már összegyűjtött itteni termékeit is, a vá lasz ez: nincs szakemberünk. De hisz ezt mondták a Csemadok funkcionáriusai ezelőtt öt évvel is. Ezzel kapcsolatban egy igen fontos kér dés állít meg bennünket: ki végezze tulaj donképpen a népművészeti termékek gyűj tését és egyáltalán kinek a kötelessége ez? A népművészeti anyag gyűjtésének négy fo kozata van: 1. A feltárás. 2. A tulajdonkép peni gyűjtés. 3. A feldolgozás. 4. És végül a kultűrcsoportok ellátása az összegyűj - tött és feldolgozott anyaggal, illetve a kul- túrmunka szervezése. Nos nézzük meg, hogy e négy fokozat mindegyike milyen felkészültséget kíván? A feltárás, a vidékenként vagy falvanként élő népművészeti anyag (népdal, néptánc, nép szokások, népi diszítőmotivumok, mondő- kák) megfigyelését, felkutatását jelenti. Eh hez szerintem nem szükséges különösebb szakmai felkészültség. Végezheti tanító, író, költő, kultűrmunkás egyaránt. Azonban az anyag rendszerező kiválogatása, összegyűj tése és feldolgozása már szakembert igényel. Tehát a gyűjtés és a feldolgozás tudomá nyos jellegű munka. (Tudomásom szerint, ez az Akadémia és a Kulturális Megbízotti Hi vatal mellett működő népművészeti szervek kötelessége lenne.) A negyedik lépés, tehát a kultúrmunka szervezése, ez idő szerint a Csemadok feladata. Hol van hát itt szükség a Csemadok köz-
