Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 4. szám - Július Dolanský: A magyar irodalom jelentőségéről a szláv irodalmakban
kelő egyesült görög püspökeik előbb az egri, majd az esztergomi érseknek voltak a’árendelve. A kárpátaljai értelmiség túl nyomó része sokáig az egyesült görög klé rus tagjaiból került ki, akik majdnem va lamennyien Egerben, Nagyszombaton vagy Pesten végezték tanulmányaikat. Ezért nem csoda, ha a híres „Grammatica Slavo-Ru- thena“, amelyet Mihail Lucskaj írt, 1830- ban Budán jelent meg. Vaszil Dovhovics la tinul, ukránul és magyarul írta tudományos költeményeit. (Poemata Basilii Dóhovits, 1832). Itt mindenütt nyilvánvalók a magyar kultűrélettel való kapcsolatok. Sőt mi több, Magyarországra mentek még a galíciai uk ránok is, mert ott enyhébb volt a cenzúra, mint az osztrák országrészekben. így tör tént, hogy példának okáért Márkiján Sas- kevics 1837-ben Budán adta ki emlékezetes ,,Fuszalka Dnyesztrovujá“-t. Ugyanígy szá mos szál fűzi össze az újkori ukrán irodal mat is a magyar irodalmi viszonyokkal. Nem lehetünk meg anélkül, hogy tekin tetbe vegyük a magyar nemzeti megújho dást, az egykorú szerb és horvát irodalom magyarázatánál sem. A horvátokat a ma gyarokkal a 18. század vége előtt a józsefi gcrmanizáció ellen vívott harc kötötte ösz- sze. Nikola Skrlec Lomnicki felvilágosodott horvát nemes II. József halála után azt in dítványozta, hogy Horvátország lépjen fel bonthatatlan kapcsolatba Magyarországgal Becs ellen. A felvilágosodott zágrábi püs pök, Maksimilijan Vrhovac, összeköttetés ben állt a magyar „jakobinusok“ fejével, Martinovics Ignáccal, akit mivel rokonszen vezett a francia burzsoá forradalommal, mint meggyőződéses köztársaságpártit, a bécsi reakció kivégeztetett. Hasonló folyamattal találkozunk nagyjá ból a megújhodás korabeli magyar-szerb irodalmi kapcsolatok terén is. Talán az egyedüli különbség, hogy a szerb összefüg gés a magyar nemzeti megújhodással még szembetűnőbb. Az 1848—49-es forradalmi években Kö- zép-Európa valamennyi népénél csúcspont ját érte el a nemzeti megújhodás folya mata. A magyarok, románok és legközelebbi szláv szomszédok északon és délen a világ színe elé álltak s burzsoáziájuk vezetése alatt önálló nemzeti létet követeltek. Va lamennyien nemzeti szabadságot kívántak és a középkori feudalizmus csökevényei el lenében a burzsoá demokratikus forradalom jogait érvényesítették, tekintet nélkül a feudális államalakulatok régi határaira. Szükségtelen, hogy ismét megemlékezzünk azokról a tragikus eseményekről, amelyek a Habsburg monarchiában s főleg Magyar- országon játszódtak le. A legkisebb kétség sem férhet ahhoz, hogy a forradalomra po litikailag a legérettebb a fiatal magyar bur zsoázia volt, amely erélyesen kezébe ra gadta a császári Bécs ellen folytatott harc vezetését. Hogy az 1848—49-es forradalom kudarcba fúlt, s hogy ismét győzedelmeske dett a reakció, az a minden oldalról fel szított burzsoá nacionalista szenvedélyek vétke. A magyarországi szlávok Bécshez fordultak a magyar forradalmárok ellen, botorul abban bízva, hogy ily módon bizto síthatják szabadságukat. Kossuth számára ugyanakkor szentek és érinthetetlenek vol tak a nemesség régi jogai. És mégis, „a nemzetek e tavaszán“ az irodalomban is a leggyönyörűbb virág nyílt ki. Petőfi Sándor forradalmi költészete. Más helyen már részletesen foglalkoztunk vele', milyen visszhangot keltett költészete a környező szláv irodalmak mindegyikében, A magyar nép halhatatlan költőjének olda lán itt is a lengyelek álltak a leghívebben, Mickiewicz Ádám lapjával a „Népek tribun- jával“ az élükön. Lelkesen fogadták a ma gyar forradalmat az orosz forradalmi de mokraták N. G. Csemisevszkij és A. I, Gercen. Csehországban Petőfi költészetét a cseh radikális demokrata Karéi Sabina és J. V. Fric propagálta. A magyarországi for radalmi események élénk — igenlő vagy tagadó — visszhangot keltettek valamennyi szomszéd szláv nép irodalmában. Mély nyo mot hagytak Karéi Havlíček Borovský, Štúr Lajos és számos más cseh és szlovák író fejlődésében. Hosszú ideig lelkesítették az irodalmi illirizmus legjobb horvát harco sait. Kivonat a magyar irodalomtörténészek kongresszusán, 1955-ben elhangzott előadásból. (Folytatása a májusi számban)
