Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 3. szám - Szabó Béla: Mindig az embert keresem
— Ezt helytelenítem. Ha valaki elolvasná, azt hinné, hogy nálunk országszerte így fo lyik a munlka. Már pedig ez nem igaz. Ha hozzánk, Nádifalura jönnél, akkor látnád, hogy nemcsak az aratási, hanem a cséplési munkákat is héfejezik már. Nálunk ilyen időben az asszonyok sem tartózkodnak ott hon, mindenki kint van a határban. Ná lunk ... De nem fejezhette be mondatát, mert a szerkesztő félbeszakította. Arra hivatkozott, hogy éppen ez az igazság készteti a valóság feltárására. Nem lehet ilyen példátlan ese tet elhallgatni. Itt fel kell rázni a felelős tényezőket... — Ha igaz az — mondotta — hogy ná latok már befejezték a cséplést, akkor itt a környező (falvakban is hasonló a helyzet. Ezekután a riporternek nem kell egyebet tenni, minthogy összehasonlítsa két szom szédos szövetkezet munkáját. (Kálmán rosszkedvűen elhallgatott. Olyan érvek voltak ezek, amelyek mellett az ő jó indulata teljesen eltörpült. Mégis, társának ez a rideg, józan magatartása bosszantotta. Az volt a benyomása, hogy ez a városi szer kesztő egyenesen boldog, hogy ráakadt ilyen gyenge szövetkezetre. Ez az érzés akkor is mélyen bántotta, amikor már Bagota köz ségben jártak, amely Mátéfalutcl mintegy három kilométernyire feküdt. Itt valóban a cséplés befejezésénél tartottak, ahogy azt sejtették. A szerkesztő most már gyors, gyakorlott mozdulatokkal jegyezgette az eseményeket és a kiváló dolgozók neveit. Kálmán ámult a fantasztikus írásjelek láttán, amelyeket noteszébe jegyzett fel. Ő egy szót sem tudott volna az olvashatatlan sorokból kibetűzni. A betűk dombok és hegyek lán colata volt. Észrevette, amikor az egyik tag megemlítette, hogy a szövetkezeti elnök az első a községben, aki felébred és hajnalban három-négy óra tájban szólaltatja meg a községi hangszórót, hogy óriási hetükkel ir ta fel füzetében az elnök nevét. Ezek' a betűki olyan íkülönös forrná juak voltak, mint a kotta jelek. Miután a szerkesztő vagy húsz oldalt te le írt már az asszoinyok-lányok derűs mon danivalójával, amit kacagva és harsányan mondtak el neki a cséplőgép zucjása mellett, felkereste az elnököt; akire a sertésólban akadt rá. Az elnök sovány, napégette arcú paraszt volt, aki képtelen volt egy he lyen ülni (vagy állni és viselkedésén látni [ehetett, hogy kissé terhére vannak azok' a kérdések, amelyeket a szerkesztő feltesz neki. A szerkesztő is látta ezt, de nem za vartatta magát. Türelme nem ismert határt, lépten-nyo mon követte az elnököt, egyik istállóból a másikba. És íme a türelemnek megvolt az eredménye. Az elnök konoksága és szűk- szavűsága egyszerre csak ügy olvadt fel a kérdések áradatától, akár a jég a fénysuga rak nyalábjától. A helyzet rejtélyes módon hirtelen meg változott, az elnök már nem várt a 'kérdé sekre, hanem nyíltan és lelkesen beszélt életére! és munkájáról, amelyek oly szer vesen együvé tartoztak, akár a szív és tü dő működése. Az esti órákban az elnök már annyira összefca r á tkozott velük, hogy meg hívta őket vacsorára, amelyen ott volt az agronómus, meg néhány vezetőségi tag. Itt a szerkesztő már nem kérdezett és nem jegyzett, hanem figyelt. Nem kellett többé senkit sem beszédre nógatni, mert oly meghitt légkör alakult ki vacsora közben, hogy mindegyik önként feltárta a jót és a rosszat egyaránt. A késő éjjeli órákban búcsúztak el az el nöktől és a tagoktól, akik elkísérték őket az állomásra, Az úton (keveset beszéltek, mert mindketten kimerültek voltak. Amikor né hány nap múlva megjelent a riport, Kálmán Jenő elolvasta, majd a főszerkesztővel való beszélgetés során elismerte, hogy a beszá moló minden szava megfelel a valóságnak, de ingerültséggel hozzátette, hogy a szer kesztő abban á gyönge szövetkezetben nem viselkedett úgy, 'ahogy illett volna. — Hát te hogyan viselkedtél volna? — kérdezte a főszerkesztő a megszokott tü relmes mosollyal. — Háit én bizony szégyelltem volna velük úgy beszélni, mint valami funkcionárius. ■— Azért szégyellted volna — válaszolt a főszerkesztő — mert alapjában te még: mindig szövetkezeti tag vagy. A te álláspon tod az, hogy jobb ha az ellentétek a csa ládban maradnak. Egyébként — tette hozzá —- abban igazad van, a tagokkal valóban úgy kel! beszélni, hogy érezzék az újságíró komoly érdeklődését a közös ügy iránt. Kálmán erről a beszélgetésről elégedetle nül távozott. Csak egy fél esztendő múlva, amikor hóna alatt könyvekkel elhagyta az érti tanfolyamot és a szerkesztővel az utcán, véletlenül találkozott, úgy mellékesen a kö vetkezőiket mondotta neki: — Tudod, most is, ha hétfőn otthonról megérkezem és a szerkesztőségbe megyek, fel a lépcsőkön, mindig az az érzésem hogy, a kertészetbe jutok. Olyan különös érzés ez, hogy nem is tudom megmagyarázni. Sze mem előtt mindig ott lebegnek a zöld palán ták ezrei, amelyek ellenállhatatlanul a nap; felé törnek. — Különös — válaszolta erre a szerkesz tő és hangján érezni lehetett, hogy minden szava a vallomás őszinte erejével bír. — Én még ha erdőt, mezőt vagy akár zöldet látok mint te, mindig az embert keresem.
