Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 3. szám - Mács József: Gita
Irta: MÁCS JÓZSEF Autóbusszal jött. A megállónál félénken szállt ki. A kas falusi áblakok szemérmesen kacsintottak szemébe. Bőröndjét a lábához tette és körültekintett. A havas táj elnyúj- tőzkodott, majd a távolban összegyűrődött előtte. A levegőben varjak keringtek, szár nyúkat verve, az úton meg madarak ug rálták, csiripelték. Nem sokáig figyelt a vi dékre, a magasban köröző madarakra sem, elindult a faluba. Emberek jöttek szembe ve- le, subási, kucsmás parasztok, s néha egy- egy asszony zefir kendőben elrejtőzködve. Ismeretlen arcok, szemek tűntek fel, azért fejét feléjük biccentette és a száját is meg- hasította. Bátran lépkedett, íeszélyezettség, az ismeretlentől való félelem régen nem lakozik már a szívében. Gyakran változtatja ■a helyét. Most is Miklósfalváról jön, tegnap vette át a hivatalt. És már a faluban van. A zsebében kulcs csörren, s valahányszor erre figyel, a szeme a házak homlokán ke res. t ! ' A tél pirosra csipkedi arcát. Válláig érő nagy fekete hajába őszülő hajtincseteet Io- popat. Másik kezébe veszi a táskát és meg áll. Balra, korhadt fahíd mögött tábla a házon: postahivatal. Az ablakra különféle jégvirágokat rajzolt az idő, az ajtón kereszt be tett vaspánt is megfehéredett. A kulcs betegen fordul a zárban. A vas-pánt lehull, az ajtó sarkig tárul. Belép. Beljebb újból az ajtót kell meghasítania. Aztán szemébe táncol a hivatal. Az ajtó mellett kályha, ben ne gyújtó, papírrongyok. Alágyújt. Odább rekeszes szekrény, leveleikkel, újságokkal. Az ablaknál meg asztal, porosodó nyomtat" .vámyok rajta szanaszét. És telefonkészülék. A lány hozzányúl az iratokhoz, igazgatja, rendezgeti. Annyira lefoglalja a munka, hogy kabátját is magán felejti. Aztán pihen. Sem mihez sem nyúl. A szobával barátkozik. — Kedves, barátságos! Ilyesmi buggyan ki a száján és vész el a szobában. Mert bár kics-i a helyiség, an nál megnyerőbb. Dolgozni, — Öröm, boldog ság benne. S az arcán mintha most boron- gős szél fújdogálna. Idegen falu szobácská jábán repdes a gondolata és hiába fogja, ki repül innét, egy másik völgyön fut már. Fa luszéli kunyhó, földbeásott lakhelyek kö zött És a füzesben, ahol szabadjára eresz tett sovány nagyszőrű lovak, kereken gör dülő házikók, s lent a föld mélyében szal mán ülő, vagy deezkaágyon fetrengő faj tái. Ülnék, pipáznak és sohasem dolgoznak. Nyáron vándorolnak, parasztok udvarában lopnak, télen meg arról 'beszélnek, hogyan vezették félre a fogdmegeket. S a tétlenek, rongyosak között öreg apja, anyja is. Öt kieresztették, haj, milyen nehezen! Sírni, toporzékolni kellett, a nedves földön csősz- ni-mászni, nem enni, nem aludni. Ügy ke rülhetett iskolába. Elvégezte a kereskedel mit, és a postahivatal alkalmazta. Nehéz az oláh-cigánylány élete. Az em berek, a dolgozók között nem nehéz, oda haza nehezebb. Mert iskolája van, munkája van, a legszebb szövetanyag feszül a tes tét), de otthon, a kereken gördülő házikóban ismét oláh cigány, azzá teszik, azzá akar ják tenni szülők, testvérek, nagybátyák. Ta valy nyáron is szőrös, szikár öregapja vette elő. Először nézett rá tüskés, gubancos szempillái alól, aztán megvadult, a karjába kapaszkodott és nyálfreccselőn ordította: ' — Ló kell. Jó erős ló. Rakáson nem ül hetünk. Menni kell. A lányt remegtette az indulatos hang, mint erős morajlás az ablaküveget. S mert megakadt benne a szó, nem tudott a száján elpatt'ani, még vadabban süvített az öreg. — Menni kell í — Mit csináljak? — szepegte megfehé- redve a lány. — Pénzt szerezz. Ott vagy a forrásnál. Ezer koronák mennek keresztül a kezeden. Ló kell, menni kell! Menekülni akart, az ajtókilincsbe kapasz kodott, de aztán meggondolta. Maga sem tudta miért, hogyan, de az öreg szem kö zé nézve, erőre kapva felelt. — Nem. Onnan nem szerzek. Ha agyonüt se szerzők. Az öregember megkaparintotta, a haját ráncigálta és fejét a falhoz verte. — Ló kell. Pénzt szerezz! És elengedte. A sarokba húzódott, várt. Nagyokat fújt, a szájába harapott és lopva a lányra figyelt. De az hallgatott. Haragja, megvetés csendes remegésbe fúlt. Egyszer iszonyatos nagy keménységet érzett, hogy dacdl, nem engted, ha kell az egész famí liával szembenéz, másszor meg annyira meg puhult a szíve, hogy mélyről, nagyon mély ről könnycseppek Szivárogtak a szendébe. Sírt, mert sírni kellett. A vállában rángató zott valami, maga sem tudja mi, és így könnyes hangon támadt az apjára. — Becsület is van... Bennem bíznak. En gem szeretnek. Én pénzt nem veszek el. Ne legyen ló, üljem veszteg, de én pénzt nem veszek el! Az öregember nem ütött, nem bántotta
