Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Nagy Lajos: A három éhenkórász (rajzolta Harmos Károly)
— Előbb ebből, kettőt! Sárga szeletekre mutatott, melyek olyanok voltak, mint valami szineha- gyott cékla. Rajnai lazac volt ez, egy kerek üvegedényben. A nagytestű pohos megette a lazacot, kiitta maradék sörét, s csak azután kez dett bele a borjúszeletbe, szerbsalátá- val... Pompás! Oly puha a hús, mint a gyenge csirke. Semmi csont, semmi mócsing, s a jó, vastag tojásos prézli- réteg rajta. A három éhenkórász csak nem síró szemmel bámulta őt A nagy testű pohos az étel után a mennyezet re nézve merengett eL Néha egy-egy szót szólt a szüntelenül körülötte set tenkedő kopasznak, dirigálta a személy zetet, kis szalvétát kért, fogpiszkáiót, állt, sétált, a kasszában ülő hölgyhöz is szólt egészen beléje hajolva s egy kis nyálas ételmorzsával pontosan sze- menköpve őt, amit az bájos mosollyal törölt le; aztán megevett még három mignont, egy csokoládésat, egy linzert s egy diósat, megevett egy fürt szőlőt, több szőlőfürtöt megemelt, meglóbált, a világosság felé tartotta s vizsgálta a szemeket, mint mikor a tojásokat lám- pázzák, mérte a fürtöket s persze sza golgatta is őket. A nagytestű pohos még a szőlő után is nézelődött, szaglászott egy ideig, de úgy látszott, befejezte a napi éjfélutáni pótvacsorát; elég volt; egy sajtosru dacska, három ringli, két lazacszelet, borjúsült, szerbsaláta, három kis süte mény, szőlő, sör. Elég ez, az ember nem ehetik annyit, mint egy kapás és nem ihatik annyit, mint egy kefekötő. — Remekek! — sóhajtotta a tulajdo nos, rámutatva még a zöld fügék hal mára. — Olyanok, kérem, mint a bifse- tek. — Ó, köszönöm, majd talán holnap megkóstolom. Sietek vissza, még dol goznom kell, mert csúnyán vesztek! — Ja, a poentőrök! Néha kifosztják a bankárt. Ravasz nép. — Több mint ezret leadtam ma —- mondta a nagytestű pohos könnyedén, mégis elvárva a részvétet. Mert a „több mint ezer” az övé volt s most egyelőre, a ravasz népé. A három éhenkórászok figyelték és értették ezt a dolgot Mind a három agyában valami olyan gondolat moz dult, hogy jó lenne már valami oko sabbat kitalálni, mint az az engedély nélkül űzött alkalmi hordárság. Kis és nagy madzagokkal, kötelekkel, targon cával, csak néha néha, akkor is csak nem ízomszakadva, izzadva, görnyedve. rogyó csontokkal, néhány fillérért... Azután, mialatt a nagytestű pohos egy bankjeggyel fizetett, szótlanul vonultak kifelé, kívülről még visszasandítottak. Hej, hej! A mosolygó odakint megin dult az ajtó elől. — Hová mégy, te máié? A mosolygó kezét fölemelve ajánlott csendet. A sarkon, pontosan a Platán- sor és a Fészek-utca sarkán, megálltak. A mosolygó jobbra-balra tekintett, se hol egy rendőr, sehol senki. Helyes. Ki húzott a zsebéből egy gombolyag mad zagot. az egyik végét a sovány magas kezébe nyomta s tekintetével mutatott a járda másik szélén meredő lámpaosz lopra. Zavartalanul értette meg a má sik, mintha ketten, sőt hárman egy fej jel gondolkoztak volna: egykettőre ki- feszítették a madzagot, egyik végét a lámpaoszlopra, a másikat a sarokházra erősítve. A föld fölött, egy arasznyi ma gasságban feszült a feketésen piszkos- szürke madzag, keményen, szinte pen gőn. Pompás. És rohantak át a három éhenkórászok a Platán-soron, a Fészek utcába húzódtak, a fal mellé lapultak s fejüket ki-kidugdosva, kémleltek. De rettentő komolyan. Nyílott a „Sült ökör” ajtaja. Kilépett rajta a nagytestű pohos. Kezét zsebé ben tartva, kemény lépésekkel indult a sarok felé... A három éhenkórászok remegtek az izgalomtól. Kis üzlet, amilyen éppen akad. Még is, mintha a világcár útjába helyezett bamba robbanását várták volna. Na most! A nagytestű pohos óriási zuha nással vágódott hasra. Fölfelé repültek a lábai s úgy terült el, mintha egy emeleti ablakból hajították volna ki. Másodpercekig megbénult az ámulattól. Azután föltápaszkodott, kutatott a föl dön, fölfedezte, megfogta, próbálgatta a madzagot, kiugrott a kocsiútra s föl- alá fordulva beleordított az éjszakába, rendőrért, egymásután. A három éhenkórászok úgy szalad tak végig a Fészek-utcán, mint a nyu- lak. Némán, merev arccal futottak, mint a versenyzők. De amikor megálltak, el kezdtek röhögni, zihálva, hajlandozva, egymásnak dőlve, falnak esve röhögtek vagy negyedóráig, hogy majd megsza kadtak. Rongyosak, fázok, éhesek és szomja sak a három éhenkórászok, pénzük nincs, azt sem tudni, mivel foglalkoz nak, talán .munkanélkül valók, mert hisz az a kis poggyászcipelés néha ha akad, az bizony nem sok. De van ben nük kedély!
