Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Jiří Marek: Az anya jogán (ford. Tóth Tibor, rajzolta Szabó Gyula)
Ott szorongtunk a csöppnyi rácsos ab lak mellett s én hirtelen megláttam a gyerekeket és köztük az enyémet. Kis fiam! kiáltottam és öntudatom utolsó villanásával láttam, hogy megfordult, mintha meghallotta volna a szavamat, de ekkor a többi asszony már elrántott az ablaktól, ők is látni akarták a gye rekeket, valamennyiünkön erőt vett már a téboly. A vagon padlóján feküdtem, megtapostak, de én semmiről sem tud tam, semmit sem éreztem. Csak később mondták el nekem, hogy a vagonokból olyan borzalmas jajkiáltás tört az ég nek, hogy sürgősen parancsot adtak ütünk folytatására; az anyák siránko zása gátjatört áradatként ömlött és nem állíthatta meg szidalom, ütleg vagy puskatűz. Hamarosan az asszonyok megint vi gasztalni kezdték egymást (mert egy dolog van, amelynek sohasem szakad vége s ez a reménység), hogy nem a mi gyerekeink voltak azok, akiket lát tunk. Hogy én sem ismerhettem fel a magam gyerekét, mert nem lehetett ott, ilyen véletlenek csak mesékben történ nek. Nem a mi gyerekeink voltak, nem is lehettek, hisz velük jobban bánnak majd, árvaházba küldik majd, de élet ben hagyják őket. Nem, nem a mi gyerekeink, ismételget ték az asszonyok, egészen idegen gye rekek. Ilyen menetben haladt az én kisfiam, életem rózsásarcú mosolya, aki azzal tö rődött, hová járnak aludni a kémény seprők. S ha nem ő volt, úgy más anya gyerekét láttam. De egy halál várta mindannyiukat, egy halálba vezették il ledelmes menetben a gyerekeket, ezer meg ezer gyereket, akiknek kibújt a nagyújjuk a harisnyából, szipákoló or rukat tenyerükbe törlik és hajuk fi nom, selymes, akár a verebek pelyhes fészke. Van egyáltalán szó, mely kife jezhetné ezt a szörnyűséget? Le lehet-e írni szóval azt, amit abban a pillanat ban az anyák éreztek? A legrettenetesebb azt volt, hogy él tem, hogy nem haltam meg, bár a szí vem már rég megdermedt. Talán a ha lál se mert a szemembe nézni, így az tán életben maradtam és mindezek után visszatértem. De a kisfiam nem jött vissza. Ez hát az én történetem; láttam, ho gyan ment halálba a gyermekem. A háború sorsa ez, a háborúban a gyerekek is harcolnak, mondta valaki egy gyűlésen. De ez nem igaz, a gye rekek nem harcolnak, a gyerekek csak szenvednek. Mert a háborúban mindig kevés a harcos, de sok az áldozat és határtalan a szenvedés. Hogy miért mondom ezt el magának? Miért akarom, hogy ezt a kegyeden történetet leírja, bár tudom, hogy az emberek éppen ma inkább szórakozta tó történeteket akarnak olvasni a sze relemről és más szépségekről? Azért, mert ma új háborúról beszél nek. Az én magányos életemben a hábor ú már nem pusztíthat, az én kifosztott életemből nem ragadhat el semmit. De vannak még asszonyok, akiknek élnek a gyerekeik, mosollyal ébrednek, mint valamikor az én kisfiam, fáradt szem mel alusznak el, ugyanolyan játékaik vannak és homlokukat gyerekes álmok szellője borzolja. Nekik írja meg, hogy ébren vagyok es őrködök. Azért, hogy ők is őrködje nek. Nekik írja meg, hogy mialatt má sok háborúról beszélnek és fegyvereket kovácsolnak, én csak a meggyilkolt gyerekek sikolyára gondolok. Azért, hogy ők is gondoljanak rá! És ha ke resztülmegyek egy parkon, nem látom a gyerekeket, akik ott játszadoznak, ha nem azokat, akik nem élték túl a hábo rút. Értetlen szemű halálraítéltek me netét látom, akik a pusztulás küszöbén azt kérdik, akkora-e a nap, mint a tá- nyérkájuk. Figyelek minden szóra, amit a ha talmasok mondanak a háborúról. Én, az anya, aki ezer esztendő terhét hordo zom és ezer fájdalom sebét. Senki se számlálja össze gyerekeim sírját, mert mind az én gyerekeim voltak. És sen ki sem adja vissza nekem azt az egyet, aki valamikor bársonyos puha kezével ölelte a nyakam. Háború? Nem, nem lehet, a halálba menő gyerekek léptei verik a riadót: nem lehet háború! A nevem Mária, a nevem Kátya, a nevem Rachel és Pénelopé. Ezer a ne vem és örök anyja vagyok az egész világnak. A háborúról beszélnek, de én nem hallom a szavukat. Gyerekek csacso gását hallom és a meggyilkoltak siko lyát. Kitárom a kezem, nézzen rám, kitá rom a kezem, hogy feltartóztassak min den borzalmat. Feltartóztatom! És ha kell. két öreg kezemmel, amely többé nerp simítja gyermek arcát, torkon ragadom azokat, akik a háborúról beszélnek és beléjük fojtom a szót Fordította: TÓTH TIBOR
