Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1955 / 12. szám - Veres János: "Fekete felhőből esik az eső"

— Rabnótát is mondok, — néz az asszony

ra, mintha beleegyezését várná.

Munkácson van egy ház, megyeház a neve,

amit abba főznek, keserű a leve,

az alól folyik el Mármarosnák vize,

sok szegény legénynek könnyeit mossa le.

Egyszer bezárták három napra. A kocs

mában iddogált, a kavétli (söntéspult) előtt

nyüzsgött a sok ember. Egyszerre azt látja,

hogy egy barátját a földre teperik Kozssár

Mihály zsíros paraszt bérencei. Maga Kozsár

is közöttük volt. Annyian mentek egyre?

Felugrott az asztal tetejére, megforgatta az

óimos botot. A támadók hullottak, mint a le

gyek. Addig dolgozott a bot, amíg ketten

maradtak az ivóban, ő, meg a barátja, akit

megtámadtak. Odament, felsegítette a föld

ről. Ezért ült a tömlőében három napig.

— Ha verekedtem, mindig az igazságot

védtem, — mondja.

Belepiszkál a rézkupakos Miska-pipába. A

szurkálót a fia cakkozta ki neki.

— Ez a pipa nem régi. Akkor vettem, mi-

kor az onokám született.

A lányka, aki az ajtó mellett áll, tizenöt

éves lehet.

Csák apó egyszer volt orvosnál életében.

Valamikor régen, mikor térdenrúgta a ló.

Nyáron egész nap kint van a levegőn. A

kertben üldögél, egy kevés fát fűrészel s

felaprítja a tűzre. Ilyenkor ősszel, meg télen

bent pipázgat. Volt egy könyve, Rákóczi Fe

rencről szólt, de odaadta valakinek s nem

hozták vissza. - Ezen kesereg. Majd minden

nap eszébe jut. Szidja az illetőt, mint a bok

rot.

— Igen szép könyv vót, — csóválja a

fejéfc

Klári néni a zsámolyon ül, pirosarcú me

nyük a fásládán. Én szemben Pali bácsival,

öreg macska nyújtózkodik a szék alatt. De

elcsendesedtünk.

Nézem a fehérhajú embert. Nyolcvannyolc

éves. Tizenkét unokája él a világiban. Néha

eljönnek hozzá, meglátogatják. Az egyik do

hányt hoz, a másik valami innivalót. S ő,

a£ki valaha éjjel is kint ázott a konda mel

lett s akinek jóbarátai voltak az erdei be

tyárok, várja őket az új házban, melyben

már villany is ég. Ha itt vannak, mindegyik

nek elpanaszolja, hogy azt a könyvet, ame

lyik Rákócziról szólott, nem hozták visz-

sza.

És reméli, hogy egyszer majd mégis be

toppan a megátalkodott ember s leteszi eléje

a könyvet. A télen, vagy talán tavasszal, ha

virágba borulnak a ház előtt az akáobokrok.

Lesz még ideje olvasná. Hiszen még csak

nyolcvannyolc éves.

Kísér a dal, amit utoljára mondott. Cse-

pereg az eső.

•Az utolsó házban .lakik Petróczy Istvánná.

Az udvarról lelátni a Sajóra, az új hídra

és a kőőrlő telepre. Kis nyári konyha mellett

öreg kemence áll. A kert végighúzódik a

domb peremén. Az egvik szilvafához tinót

kötöttek, hadd legelje a maradék füvet. Fa

korlátos tornác van a ház előtt, lépcsőn

jut fel rá az ember.

Bori néni, mert annak hívják, a kony

hában varrogat. Szemüveg nélkül! Pedig het

venhét esztendős már. Fekete ruhában* fe

kete kendőiben, kockás papucsban ül. Petőfi

Sári nénije! Csak az orrát nem „nyergeií

pápaszem“.

öreg óra függ a falon, de nem ketyeg.

Áll.

— Azóta, hogy a férjem meghalt, nem

húztam fel.

Az idei nyáron temette a férjét, Petróczi

István kőművest. Bemegyünk a szobába,

meggyújtja a villanyt, mert odakint sötétedni

kezd.

— Pedig még sohasem volt órás kezén, —

folytatja, — igen jó óra az. ötvenkét esz

tendeje vettük. Három forint volt az ára.

Megmutatja férje fényképét. Kerekfejű,

soványarcú, nagybajúszú ember volt az öreg.

kőműves. Négy évig volt oda az első világ

háborúban. Nyolc gyereket hagyott itthon

Bori nénivel.

Kilenc gyereket hozott a világra Bori né

ni. Mind szétszéledtek már. Tizenhét unb-

kája van, de azokat is ritkán látja.

— Egyedül maradtam, mint az ujjam.

Férje a föld alá költözött, de nem a sok

fiatalkori emlék. Az emlékek ittmaradtak,

a Bori- néni szívében. Lám, most is szava

kat virágoznak.

— Öt évig járt utánam az uram.

Hej, akkor még húgomnak nevezték Bori

nénit is.

Egy öreg házban volt a fonó. Odajártak

a lányok meg a legények a hosszú téli es

téken. Kint nagy pelyhekben hullt a hó,

odabent égtek a lámpák meg a szívek. Per

gett az orsó, mókáztak a legények. Ha va

laki elment olyankor a ház előtt, megro

pogtatva a frissen esett havat, zajos víg-

ság hangjai szűrődtek ki hozzá az ablak ré

sein.

Valamelyik lány az ajtó mellé állt háttal

a többieknek és így szólt:

— Kútba estem, ki húz ki?

Ez a játék kezdetét jelentette. A lány

hátra mutatott. Ha fiúra, az odaugrott hoz

zá és megcsókolta. így húzta ki a kútból.

Fekete felhőből esik az eső,

szép a legénynek a fehér zsebkendő.

Fehér kendő, sej-haj, a szerelem zászlója,

voltam már én, leszek még én barna kis

lány babája.