Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 12. szám - Mihail Sadoveanu: A szegények itélete (ford. Ignácz Rózsa)
Saját elbeszélésén tüzbe jött a juhász, s most már rázta a fejét, rázta a karját, á tűz rőt világa mellett. Szokásos medréből hangja is kicsapott, igen keményen, s mégis úgy beszélt, mintha egyedül lett volna c§ak ... Ennek ellenére figyelemmel hallgat ta őt Ionita, a lovász, meg a többiek is, — s úgy tetszett, már a lovász sértődöttsége is tova tikit. — S úgy, ahogy én mondom maguknak, — kiáltotta Motoc Constantin, — ama nagy Va sile kitanította az én barátomat. — Bízd egy hétre, — azt mondta, — a juhaidat a társaid gondjaira. A zsendicét meg á kutyáidat vegyék számba a bojtárok. Csak egy lovat, meg két sajtot vegyél magadhoz a lemenetelhez, hogy legyen mit együnk. Mint két tisztességes árusember lovaikkal ereszkedünk le a Bistrita vizéig, s onnan to vább, egészen a Szerétig. Hadd lássam meg én is azt a falut, ahol veled megesett az, amit elmondtál nekem. Mikor mosolyogva így szólt ama nagy ha ramia, az én barátom szíve a fájdalomtól, s a nagy reménységtől meg reszketett. Amije volt, társaira bízta, s odahagyva a magas fennsíkot, fenyőrengeteget, hidegvizű forrá sokat és erdei tisztásokat, a rabló társasá gában lelovagolt a mezőségre, az emberek közé. Egy lélek sem ismerte őket. Mint két jám bor árusember ügettek a Szeret vizéig. Fier- binti faluig, ettek sajtot száraz kenyérrel, vi zet ittak rá a gémeskutakból. És egy csü törtöki reggelen, — lévén ez a nap Áldozó csütörtök szent ünnepe is, — csak felbuk kannak az országúton mind a ketten, s lo vagolnak a templom iránt éppen akkor, mi kor az istentiszteletről kifelé tódult a nép. Hát felismeri ez az én barátom a férfiak között a kancsal Raducánt. Nyomban érezte, hogy egy szörnyeteg ágaskodik benne. De uralkodott magán és így szólt: — Ez az én földes uram, Vasile bátyám, ez aki meg könyörült rajtam! — Ügy? — felelte a rabló. — Nagyon he lyes. A kengyelben felemelkedett és harsány hangon így kiáltott: — Jó emberek! Megálljatok! Megállottak a férfiak. — Keresztények! Férfiak! — rikoltott a nagy Vasile — legyetek csendben, békesség ben, nem veletek van bajom. Tudjátok meg: én vagyok a nagy Vasile, a rabló. Nevemet ismeritek, tetteimről hallottatok. Pisztolya ink varrnak és nem félünk senkitől. A kö zelben őrködnek a többiek. Pusmogva, engedelmesen húzódtak félre előle a férfiak. A bojár pedig kiemelte sza- kállát a köpönyege gallérjából s nagy ré mület gyulladt ki az egészséges szemében) mikor felismerte az én barátomat. A rabló pedig újra szólt: — Megjelentünk, — mondta hogy ítél kezzünk régi szokás szerint. Mivel hogy ben nünket az Utolsó ítéletig meg nem hallgat sem ispán, sem törvényszék, sem á Díván, igazságot magunknak saját erőnkből, magunk szolgáltatunk. Az asszony miatt megbocsá tunk neked, fényességes földesúr, — de resz kettünk mi kerítésbe szorított fejjel, bo kánkkal a malomárok jegében, lábunk a fakö löncben, szemünk paprikafüstben, kiköptük a lelkünket is, rajtunk csattant a karikás ostorod, kitördelted könméinket. Megmérgez ted az életünket, mert minden, egész nap az eszünkben járt, csillapodást s elégtételt nem leltünk sehol. Megjelentünk, hogy megfizes sünk méltóságos űr! Megértette a kancsal Raducán. A szeme kimeredt, ráordított szolgáira, ordított a férfiaknak, a menekülés útját kereste elölről, oldalvást. Hanem a rabló, meg az én bará tom beszorították öt a lovaik szügye közé. Leütötték. Azzal leugrottak a lóról és belé- merítették keséikét. Ott állt az én barátom, míg csak azt nem látta, hogy a porban, tó csában gyűl a vér. Mikor aztán a leütött em ber nyöszörgése abba maradt, s utolsót só hajtott, megtapogatta a lábahegyével és megbillentette, hogy arccal felfelé, égre nyi tott szemmel feküdjék. És a férfiak közül senki egy szót sem szólt, csak álltak, mint riadt, néma tanúi az ítélkezésnek. így történt. Az egész vagyonúkat — nyolc arannyal telt erszényt, ott hagyták a halott mellett, a szentegyház javára. Ezután, lévén szép, napfényes tavaszidő, újból lóra száll tak, s kilovagolván a faluból, elmentek vi lággá, rejtett Utakon át, míg csak ismét fel nem jutottak a zöld erdők alá. De azt, aki nem irgalmazott nekem, azt, aki elnyomott, visszaütni nem felejtettem el. Tégy te is így! Hogy szét ne vessen a mé reg, amivel telistele vagy. — Cgy is van! Méreggel vagyok telve! — kiáltotta az én barátom. — Szolgálatodba ál lok, Vasile bátyám. Taníts meg, hogyan tud nám magamat lecsillapítani! A juhász elbeszélése véget ért. Nagyot fújt a lángok felé, mintha azt a keserűséget fúj ná ki magából, ami még benne rekedt. Az tán zavartan pillantott reánk, s látván, hogy hallgatunk, félszegen nevetgélni kezdett. És félrehúzódott bozontos birkabőrsubájára, s gubbasztott tovább, gyötrelmébe burkolod zva ugyanúgy, mint azelőtt, örömtelenül, komo ran, mint a ködlepte havasok. Fordította: Ignácz Rózsa
