Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 12. szám - Mihail Sadoveanu: A szegények itélete (ford. Ignácz Rózsa)
Miután három napon át, kínjában a lóca deszkáját harapdálva nyavalygott, egy éj szaka, —* ez a mi barátunk — a 'bojár udva rának kerítésén csak beugrott, hogy az asz- szonyt megkeresse. Addig leselkedett a cse lédszobák előtt, míg csak meg nem pillan totta. Ordítva vetette rá magát, körmével akarta szétszaggatni a torkát. A bojár meg hallotta a jajveszékelést. Vette a vadászké sét és kiment. így tortáit, hogy a kancsal Raducán, mint aféle földesúr, a hallatlan vakmerőségen úgy felháborodott, hogy megparancsolta a szol gáinak, fogják, s vigyék — ezt az én bará tomat — s. rendezzenek olyan mulatságot, .•amilyent megérdemel. Először is hátrakötöt- íefk a kezét és betömték a száját, hogy ne ordíthasson. És arra az éjszakára a fejét keresztülnyomták egy kerítésen úgy, hogy • a nyakát a kerítés vesszői fojtogatták. Tép ték, marták a kutyák kétfelől is és hajnal ifelé Vizkereszt fagya mardosta. Én nem is tudom, hogy nem halt bele. Mikor megvirradt, s Raducán úr látta, hogy az ember még mindig gyűlölettel néz rá, megparancsolta, hogy húzzák ki a kerítés- kalodából, s karikás ostorral hajtsák a ma lomig. Ott a szolgák lehúzták róla a lábbe lit, harisnyáját feltúrték térdig, s lábikráig érő vízben a zsilip alá állították, hadd tanul ja meg, hogy kell megfagyni, s ne merészel jen többé fenyegetően állani egy bojári áb- rázat elé. Hanem az én barátomnak még mást is kellett szenvednie, hogy teljesen keresztül essen azon a rendszeren, amely abban az idő ben a főúri udvarokban dívott. Egy kis ket recbe dugták és tűz mellé állították, hogy melegedjék. Hogy el ne szaladhasson, fakö löncbe szorították a lábát, s odazárták egy- egy okka súlyú lakattal. A ketrecbe füstöt bocsátottak, a parázsra meg törött paprikát szórtak. így nyomorgott, köhögött, vért kö pött, de nem azt akarta az úristen, hogy elpusztuljon, hanem az ördög másvilági bi rodalmának kínjaival gyötrődjék — ezen a világon! így történt, keresztény atyámfiai, ez az eset, most harminc esztendeje. S ez az én barátom mégsem került a föld alá, ahogy jobb lett volna pedig neki. Jó ideig nyomorék maradt. Szívében égett a gyűlölet. Mikor aztán már vánszorogni tudott, elbujdosott a faluból. Átkelt a Moldava vizén, át a Bist- ritáén is, és Rarao vidékén bevetette magát a magas havasok közé. Ott fent, a havason, a fenyőfák alatt, csak megállt, mint az őrült, s maga elé me redő szemmel újra látta maga előtt a lefolyt történetet. Lobogó lángot látott és vért, szí vét acélkörmök hasogatták össze. Hánykoló dott, nyögött, nem volt semmi ereje. Esz tendőkön át csak úgy megtűrték öt a juhá szok maguk között, míg aztán lettek neki is juhai, kosai, megtanulta rendre-rendre an nak a remete életnek minden cáíriját-bín- ját. Aztán akkor, egy este ez az én barátom meghallotta ama nagy Vasile hangját. Azt dalolta éppen az erdő hajlata alatt, amit én maguknak az imént. Mikor aztán megjelent előtte Vasile a ka libában, az én barátom nyomban felismerte, hogy a világból elmenekült, pusztába bujdo só emberrel van dolga. Rápillantott a szemöldöke alól, s meglát ta, hogy az büszke és vitéz, tetszett neki az éneke is. Szeretettel fogadta. Amikor pedig megtudta, hogy ő Vasile, megörvendett, mert az országnak ebben a szegletében mindenki ismerte ezt a nevet, rettegett karjától a me zőség. Ama nagy Vasile elállotta abban az időben az átkelőhelyeket, keresztutakat., Nagy vámszedó volt. — Tessék, üljön a tüzemhéz, Vasile bá tyám! — szólt a mi barátunk. — Hallottam ám én magáról. Szívesen látom, s vendégelem meg azzal, amivel az isten megáldott. Friss szénát adok sárga lovának, kerül nyeregpár na is, készítek én magának éjszakára puha pihenőhelyet is. Megörvendett ennek a rabló, a kalibánál lováról leszállón, s nemsokára jóbarátok let tek. És Vasile elmondta rendre a maga élete folyását és elmesélte a rablónak a magáét a mi barátunk is. Hogyis történt az asszony nyal, meg a bojárral... Elfutotta a méreg ama nagy Vasilét, mi kor meghallotta a történetet, kucsmáját le kapta, s földhözvágta, — Hallod-e, mondotta, mikor a történet nek vége lett, ne nevezd ezentúl barátom nak magadat. Nyúltejet szoptál te, s gyáva nyúl maradtál! — Mit tehetnék. Vasile bátyám? — kér dezte a szegény ember. — Hogy mit tehetnél, arra én megtudná lak fiam tanítani. így szólt. S a kaliba tüze mellett, áfonya pálinkát kocintgatva bölcs dolgokra oktatgat- ta őt. — Értsd meg fiam, — mondta a rabló, — hogy asszonynál hűséget sohasem lelsz. Meg tanultam én olvasni bennük, mióta a vitézi életre adtam a fejemet. Ugyanolyan okból, mint a tiéd, lőtték meg a bal lábamat a csendőrök. Láthatod, ha megyek, most is sántítok. Mivel isten úgy teremtette az asz- szonyt, hogy csalóka legyen mint a víz, s hervadó mint a virág, én megátkoztam az asszonyi nemet, aztán megbocsátottam neki.
