Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 12. szám - Mihail Sadoveanu: A szegények itélete (ford. Ignácz Rózsa)
pedig ő urasága nagy dolgokról óhajtott volna mesélni. A juhász azonban nem res telkedett, illemi sorrendet nem ismert. — Mit is akartam csak mondani? — kér dezte, mintha messziről is magánosán szólna. <— Jobb volna,ha ahelyett, amit mondandó vol nék, furulyáznék egyet maguknak. De hát ez nincs módomban. így hát csak mesélnem kell, úgy, ahogy tudok. Egy Fierdinti nevű faluban, a Szeret partján élt — ez a bará tom ... abban az időben egy dúsgazdag Ghioru Raducán nevű bojár volt ott a földes úr. özvegy volt a bojár, kiélt, rongyember. Olykor-olykor a parasztemberek feleségére szottyant kedve. Mi nevettünk ezen, s tré fálkoztunk rajta. Hanem bizony csúnyán megjárta — ez a mi barátunk, s nem is volt többé nevetni kedve. Afféle jóakaratú fehémépektől megtudta, hogy a bojár az ő Ilinicáját is az udvarba hivatta. — Ez hogy eshetett meg? — ugrott felé egyszerre. — Hát csak megesett. De még az is igen, hogy onnan vadonatúj tulipiros kendővel jött haza az asszony. Akkor úgy érezte ez az én barátom, hogy a veszett kutya szőre nő a hátára. Otthagy ta a zsákokkal megrakott szánját a kocs ma előtt az úton, az ostort az ökör szarvába csapta és egv cserge megül kirántotta a kicsi fejszéjét. Vérködöt látott maga előtt, hazarohant, vállal nyomta be az ajtót. Az asszonyt mellen ragadta, s ráordított: — Hol voltál? Mondd, hogy hol voltál, mert a fejszével darabokra váglak! — Sehol sem voltam, hallod-e! Mi bajod? Megbolondultál ? — Mondd meg, hol voltál, mert összevág lak! Hol van a piros keszkenő? — Miféle keszkenő? Ügy kell legyen, hogy beittál lelkem, uram, ősz tán elaludtál a sze kérben, s álmodtál valamit! Megint ráordífott, az asszony védekezett, mint a vízbeesett, húzódott, hadonászott, be nem állt a szája. Megmarkolta a férfi a kon- tyát, s úgy verte a fejét a kémény falához. De abból az asszonyból semmit sem lehetett kivenni. — Vágj össze! ölj meg! Semmiben vétkes nem vagyok! Akkor kifáradt a keze, — ennek az én barátomnak — nézte, hogy sír az asszony. Elfogta őt is a nagy keserűség. — Jaj, Ilinica — mondta — jaj, a mi nyo morúságra fordult életünknek. Hiszen csak négy éve élünk együtt S mikor az esküvőnk volt, virágzott ftájunk a barack. Most meg: lehulltak a virágok, s megfagyott a szívem. Mert én tégedet szerettelek, és hűségesen tartottalak. De látom, hogy keservesen csa lódtam. Esküdözött az asszony szeme világára, ha lott anyja síri nyugodalmára, hogy még csak nem is sejdíti, hogy miről lenne szó. Ki re pedt ajkáról letörölte a vért, férjét megcsó kolta, lecsillapította, s arra nógatta, hogy menjen, keresse meg az ökröket, meg a szánt. Aztán, mikor az ember elment az ök rök, meg a szán után, kapta a piros kendőt,, a fejére tette, s a kert tövében egy kis si kátoron át a bojár udvarába surrant. Az ember a magtárhoz hajtott a szármái, a zsákokat lerakta, majd az udvarba ment, hogy írassa be, amit behordott, a naplóba, a számvevőnél. Hanem a számvevő helyett ma ga a bojár jött ki a tornácra. Az ujjóval — így ni — magához intette, s egy kicsit rávi- gyorgott a foga között: — Gyere csak ide, te gazdal — Igenis, megyek. Mi a parancsa nagy ságos uram? — Te pogány, te — mondta a 'bojár, — mi bajod a feleségeddel, miért ütöd, miért sanyargatod? Még nem gyűlt ki a gyertya a mi barátunk fejében egyelőre. — Semmi bajom sincs véle, nagyságos uram — mondta, — de nem értem, hogy honnan tetszik ezt venni, s azt sem, hogy miért elegyedik egy parasztember, meg a felesége dolgába? Még be sem fejezte a mondókáját, mikor a kancsal Raducán villámgyorsan szájba- vágjta. Ez a mi barátunk, anélkül, hogy az egészet értette volna, csak behunyta a sze mét. Hanem amikor kinyitotta, az egyik ab lakban Ilinicáját pillantotta meg, piros fej kendőben. És mindent megértett. Nagy felháborodásában úgy üvöltött fel, mint aki maga-magával akar leszámolni. Fej jel akart volna kútba ugrani, de nem volt rá ideje. Előkapta a bojár a tomácajtő mögül a karikás ostorát, s teljes lendülettel nyakon- csapta vele, az ostorhegyével pedig, mintha tűvel érintené, úgy szúrt a szeme közé. Pró bált kitérni az ember előle jobbra is, balra is. Hörgő iélekzetére vér buggyant a szá ján, megfordult, lerohant a lépcsőn, futni, menekülni próbált. De lent a kastély fogd- megjeinek keze közé futott. Verték ököllel, de kitépte magát s üvölt- ve rohant a gazdához. A kancsal Raducán is mét a szeme közé döfött az ostorheggyel. S az ép szeme vigyorogva pislantott. — Rajta legények, ne engedjétek! — mondta — ez megveszett. A feleségét is meg akarta ölni! Ugrottak a béresek, lefogták. Verték, míg bele pem fáradtak, azután útnak engedték.
