Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 12. szám - Tóth Tibor: Nagymegyeri jelentés
1946-ban kezdett tanítani a mai nagyme gyeri járás területén, tanítani és — tanulni. Rövid idő alatt megtanult magyarul, hogy szót érthessen az itt élő néppel, tanítványai val. Hivatali szobájának falán a járás nagy tér képe függ, rajta kék, zöld, piros, fehér és sárga gombok jelzik a különféle iskolákat, óvodákat, diákotthonokat. — Itt is tanítottam, — mutat Ralonyra, ebben a faluban különösen feltűnt, mennyi zenei tehetség van a gyermekekben. Nemes- ócsán meg, ahol igazgató voltam, úgy meg szerettük egymást, hogy egyízben, amikor áthelyezésem után ellátogattam a faluba, a szülők és gyermekek körém gyűltek, azzal fogadtak, hogy hát visszajöttem hozzájuk, tanítani? — De a legérdekesebb élményem a füzes- pusztai iskolában volt, — folytatja Marke Rudolf. —■ Kis iskola ez, tizennégy gyerek járt összesen öt osztályba. Közülük nyolc magyar volt, hat szlovák. Az iskolát hiva talosan ugyan szlovák nyelvűnek tartják nyilván, de láttam, hogy nyolc gyerek nem érti a tanítást, gondoltam hát egyet és kétnyelvű tanítást vezettem be: a magyar gyerekeknek magyarul, a szlovákoknak szlo vákul magyaráztam. Persze tetszett a dolog szülőknek, diákoknak egyaránt. Azóta elke rültem onnét, de helyemre olyan tanító ment, aki ugyancsak bírja mindkét nyelvet és folytathatja a kétnyelvű tanítást Azt hiszem, £.• az egyetlen kétnyelvű isko.a az országban, — teszi hozzá elgondolkozva. Marke Rudolf még fiatal ember, de keze alatt negyvenhat óta már egész új generá ció nőtt fel és köztük nem egy tanítójának hivatását, a pedagógus pályát választotta. A járás tanítóságának javarésze fiatal és tanulnivágyó. Erre szükség is van, hisz a köztársasagunkban talán itt a legnagyobb a nem szakképzett tanerők száma. Azokkal, akik híján voltak a tanulási szándéknak, a já rási nemzeti bizottság közoktatásügyi osztá lyán személyes beszélgetést folytattak, és a pedagógus-testület becsületére váljék, hogy csupán alig egy-két esetben nem sikerült eredményt elérni. Gyarapodnak az iskolák a nagymegyeri já rásban, a régi épületeket kitatarozták, egy kori földesúri kastélyokat, maradékbirtoko sok elhagyott házát átalakították a tudás, a művelődés gócpontjaivá. Tanítólakások épül nek- szerte a falvakban és végre a járási székhelyen is megkezdték a tizenegyéves is kola építését. — Eddig a gyermekeink a nyolcadik osz tály elvégzése után más járásokban kény szerültek folytatni a tanulást, tucatjával jár nak Dunaszerdahelyre, Komáromba, -— ma gyarázza Iván Imre tanfelügyelő. — De nem csak ott, hanem szerte az országban, Kassá tól Szencig, mindenütt megtalálni a megyeri gyerekeket. Ezidén 138-an mentek el, tavaly 112-en továbbtanulni, felsőbb iskolára. De két esztendő sem telik bele, a java részük itt marad, mert akkorra megnyílik Megyeren is a tizenegyéves iskola. Engedelmes Skcda-kocsink serényén fo gyasztja a kilométereket a komáromi úton. Falvakon haladunk át, Tanyon régi ismerős ként köszöntőm a fekete érdem- és szégyen táblát, amelyen valahányszor csak erre jár tam, még sohasem láttam egy betű írást. Már túljutottunk a megyeri járás határán, amikor az ekeli állomásnál rövid pihenőt tar tunk. A sínek előtt széles halomba púposo- dik a fehér arany, a cukorrépa. Odamegyünk, hogy elbeszélgessünk az emberekkel, a ter mésről, miegymásról. Kenessey bácsi, a má zsaház vezetője előbb azt hiszi, hogy valami ellenőrök vagyunk, pedig óvatosságiból még az aktatáskánkat is a kocsiban hagytuk, de amikor ráismer egyikünkre, aki szegről-vég- ről rokona is, barátságosabbra derül a képe. — No mit gondolnak az eivtársak, — mu tat a cukorrépa-halomra, — hány • vagonnal van? Mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó ba rátomra pillantok, ez a te szakmád, gondo lom magamban, most vágd ki a rezet! A cim bora nem is kéreti magát sokáig, szétveti a lábát, hátraböki a kalapját, szakértő pillan tással méregeti a répatengert és kimond ja: — Lehet vagy ötszáz vagonnal. — Az elvtárs újságíró? — kérdi tőle szemmellátható tisztelettel Kenessey bácsi. — Az vagyok, — bólint a barátom, hízeleg neki, hogy ráismertek a mesterségére, — Honnét tudta? — Csak onnét, csillan’ huncutul a bátyó szeme, — mert igen nagyot mondott az imént. Nincs ez több kétszázhetven vagon nál! Ezzel a derűs akkorddal akár pontot is tehetnék nagymegyeri jelentésem végére. De engedje még me<j, kedves Kenessey bá csi, hadd fűzzek hozzá valamit. Igen, az új ságíró nagyot mond. Valamikor nagyokat ló dított is, de ma semmi szüksége rá. Nagyo kat, igen nagyokat mondhat akkor ds, ha nem számol be másról, csak pusztán arról, amit látott, hallott. Mert lehet-e nagyobb dolog, mint ez a mi új, gyarapodó életünk? Bizony nem lehet. Ezt példázza az én nagy megyeri jelentésem is. TÖTH TIBOR
