Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
gás sem, harmadik esztendeje tartja a ván dorzászlót, s egyszerre ilyen szörnyű eset! A legjobb munkatársat megölik ... Rettene tes! És miért? Szájtátiság miatt! Egyszer nem vigyáz az ember, nem ellenőriz szemé lyesen, s lám, méltóztatik látni, ez az ered mény ! Embert öltek, pénzt raboltak! A szám viteli osztály fejetetején áll! Micsoda szé gyen zúdult ősz fejemre... — Nem beszélt ez az ember, hanem frázist frázisra hal mozott. — Nyikityin elvtárs, miért késett? Tizen kettőre ígérkezett, s most hány óra van? — kérdezte szigorúan Drozdov. Nyikityin csak legyintett egyet: — Hát tehetek én róla? Merre minden felé szaladgáltam már! Mindenfelé hívnak, mindenütt csak szidnak, s miben vagyok hi bás? Tegnap este nem is voltam már a ven déglőben. Goncsarov széket tolt eléje: — Üljön le, nyugodjon meg és mondja el, hogyan történt a dolog. Miért vitte Or- lov személyesen a pénzt, hisz rendszerint pénzbeszedő szokott érte járni? Nyikityin nehézkesen a székre ereszkedett, megtörölgette arcát és homlokát, nagyot só hajtott és 'beszélni kezdett: — Tegnap tizenhat órakor a minisztérium ba mentem, onnan pedig a városi kereske delmi osztályra egy értekezletre. Későn vég ződött, úgyhogy munkahelyemre már nem mentem el. Reggel bejövök, hát hallom, hogy tegnap este Orlovot meggyilkolták és a pénzt is elrabolták tőle. Mondom:- Mit, megölték? Miféle pénzt raboltak el? Azt mondják: A mi pénzünket, a vendéglő pénzét. Gondol kozni kezdtem. Hogyan? Miért? Kiderült, hogy amint elmentem, telefonáltak a bank ból. Orlov vette föl a kagylót. Azt jelentet ték, hogy a pénzbeszedő nem jön és kérik, hogy a pénzt vigyük be mi. A főpénztáros- nő nem akart menni: fájt a lába. A bank egész 'közel van hozzánk. Hát Orlov maga vitte#el a pénzt. Alighogy elment, megjött a pénzbeszedő. Magyarázzák neki, hogy a bankból telefonáltak. Telefonhoz megy, ér deklődik — senki sem telefonált. — Mondja csak, a munkatársai közül ki re illene ez a leírás: magastermetű, har mincöt év körüli férfi? Nyikitym elgondolkozott és biztos tudattal jelentette ki: —- Ilyen nincs nálunk. Azt mondja, har mincöt év körüli? Nem. Egyik sem. — De tán mégiscsak lesz, ne siessen, gon dolkozzon rajta. — Már hosszú évek óta vezetem ezt a vendéglőt, a férfiak száma egy-kettő — és végigszámolta őket... De ezek mind vagy idősebbek, vagy gyerekember számba men nek. — Talán Orlov ismerősei közül ülene rá valamelyikre a leírás? — faggatta tovább Goncsarov. — Orlovot gyerekkora óta ismerem. Uj- jaimon megszámolhatom az ismerőseit. Nem, nem... Ilyen nincs köztük. Legalább is én nem tudok róla. Goncsarov folytatta: — Női munkatársai közül sokan dohányoz nak? — Hogy dohányoznak-e? Igen. Néhányan dohányoznak. — S nincs a dohányzók közt valami fes tett szőkeség, tartós ondulációval? — Méltóztatik tudni, nő az sok van nálunk, csak pincér vagy tizenkettő. Azonkívül sza kácsnők, fölszolgálók, kenyeresek, italosok. Ügy tudom, sokan dohányoznak közülük és viselnek tartós ondulációt. Festett szőke ség ... Ki ismerné mind! Utána kell néznem. És milyen termetű — sovány, kövér, kicsi, nagy? — Nem tudom — sóhajtotta Goncsarov. — Kár! Igazán kár! — Nyikityin hallga tott egy ideig, majd Drozdovhoz fordulva így szólt: — És ön, Drozdov elvtárs, miért nem tér be néha a mi vendéglőnkbe? — Köszönöm a hívását, Nyikityin elvtárs, de én rendszerint a mi étkezdénkben szok tam ebédelni, — válaszolta Drozdov és csön desen, de nyomatékosan megkérdezte: — Szóval ön senkit sem gyanúsít? — Fogalmam sincs róla... Ö, mekkora csapás! Látná csak, mi van Orlovéknál... Rémes. Ki sem mondhatom, mennyire ré mes. — Szipogni kezdett, de tartóztatta magát és sietve hozzátette: — Magammal hoztam alkalmazottaink életrajzi adatait és fényképeit. Gondoltam, esetleg szükség le het rájuk, érdeklődhetnek egyik-másik iránt. Ha nem is sok ... — Nagyszerű! Köszönjük! — élénkült föl Goncsarov. Nyikityin kinyitotta a táskát, vastag map pát húzott elő s az őrnagynak nyújtotta. — Szívvel-lélekkel... Hogy mielőbb meg találják — hadarta Nyikityin. Goncsarov kisietett az irodából. Mindjárt tudtam, hogy Szavuskint akarta elérni... Most, itt, az elkövetkező percekben jöhetett a megoldás... Elég lenne, ha Szavuskin va lamelyik fényképen fölismerné tegnapi uta sait. Kínosan telt az idő. Vagy húsz perc múl va Goncsarov visszatért. Mintegy válasz ként kérdő tekintetünkre, tagadólag rázta a fejét. — Elviheti, Nyikityin elvtárs. — Goncsarov átnyújtotta neki az iratokat, — Nincs köz tük, akit keresünk. — Mindjárt tudtam! — válaszolta Nyiki tyin. Az órájára pillantott és sietve szede- lözködött: