Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
gombot (mm írta: L. Számoljou—Virin. GONCSAROV ŐRNAGY VÁRATLAN KÖVETKEZTETÉSE. Az irodába határozatlan léptekkel egy ma gas, barna, cigánytípusú, huszonöt év kö rüli nő lépett be, világos, tarka blúzban. Igazolványt és idézést szorongatott a ke zében. Láttam, hogy Drozdov arcán csalódás 'ki fejezése ömlött el... „Nem ő az!“ — Üljön le, Mária Nyikolajevna —- fordult Goncsarov a belépőhöz és bepillantott iga zolványába. — Dolgozik? — Igen, dolgozom... A lámpagyárban. Hozzak róla igazolványt? Idegesen simította félre a homlokába hul ló hajfürtöt. — Nem, szükségtelen. Maga ma szabad napos? — Hétfő óta az esti műszakban dolgozom. A jövő héten pedig a reggeliben... Pa rancsnok elvtárs, mondja mi van a férjem mel? Hisz reggel óta, hogy beidézték, híre- nyoma sincsen ... — Tudja, — válaszolta Goncsarov kissé tompa hangján, — komoly gyanúok merült föl ellene. Ne nyugtalankodjon. Az életben sok minden előfordul... Szavuskinné bizakodó tekintetet vetett Goncsarovra és mélyen felsóhajtott: — Hát persze, tisztázni kell a dolgokat. De hát békés természetű. Nem izgága. Igaz, néha vonzza őt az itóka ... — Mit csinált a férje tegnap este? — Nem tudom... És mi történt? — Hol járt a férje tegnap este? j — Ügy tudom, munkában. — Merre járt tegnap a kocsijával, nem tudja? — Nem. S ő mit mond? Idegesen harapdálta ajkát. Feszengett, kur tán felelgetett, mintha attól tartott volna, hogy valami meggondolatlan válasszal árt hat a férjének. Goncsarov mintegy észre sem véve látogatója zavarát, folytatta kér déseit. Nyugodt hangja szemmelláfchatőlag bizalmat keltett Szavuskinnéban. Megnyugo dott, beszédesebb lett. — Igen, ő valóban készült a nénjéhez, le het, hogy járt is nála, nem tudom. Tegnap este tíz óra felé vetődött haza, sapka nél kül ... Fáradtan, betegen Masa, majd szétreped a fejem ... nem fogok enni: éme lyeg a gyomrom ...“ Egy piramidont adtam (G. Balsov rajzai az Ogonyokból). neki és lefeküdt aludni. Reggel pedig jött az elvtárs. — És Drozdovra mutatott. — Ittas volt a férje. — Nem mondhatnám. Nem igen ... Lehet, hogy míg hazaért kijózanodott... Tudja ró lam, hogy a halált se szeretem, ha részegen jön. Goncsarov cigarettatárcát vett a kezébe és Szavuskinné felé nyújtotta: — Gyújtson rá. Szavuskinné a fejét rázta: — Nem élek vele ... Goncsarov se gyújtott rá és félretette a cigarettát. — És miféle pénzt találtak a férje csiz májában? — kérdezte tőle. Szavuskinné ingerülten vállat vont: — Az ördög tudja, hol szedte a pénzt! Egész éjszaka törtem rajt a fejem. — Szóval maga nem tud mindent férjéről? — ötszáz rubel! Ugyan hol is vehette? Csodálkozása őszinte volt. — Honnan vette? Mi is ezt akarjuk ki szedni belőle. Szavuskinné arca hirtelen vörösre gyulladt és fölháborodva szólt: — Tudja a manó! Azt hittem, mindenről tudok, hová jár, mit csinál, és itt van la! — Ne izgassa magát! — folytatta nyu godtan Goncsarov. — Mindent kiderítünk. Szavuskinné szipogott és könnyeit törül- gette. A további vallatás semmi érdekeset sem hozott. Mintegy fél óra múlva a karórá jára tekintett az asszony és így szólt: — Öt óra. Elmehetek? Nehogy késen ér kezzek munkába ... — Engedjen meg még egy kérdést: meg ismerné a férje sapkáját? — A sapkáját? Azt, amelyet elveszített? Természetesen. Együtt vásároltuk a sap kát. Barna, seviot, olyan színű mint az öl tönye. Tetszik tudni, ő nem szereti, ha föl csapódik az ellenzője, ezért soká válogatott, erős kapcsút keresett. De a kapocs gyorsan kiszakadt s magam varrtam oda. Fekete cérnával. — Kapitány elvtárs — rendelkezett Gon csarov, — keressen ki néhány barna sapkát és mutassa meg őket a polgártársnőnek. Ke resse ki közülük, melyik a férjéé. Drozdov kiment és csakhamar visszatért. A sapkákat az ablakpárkányra tette, közé jük keverte azt is, amelyet Kedrova talált meg, és odaszólította Szavuskinnét.
