Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - Thomas Mann: A csodagyerek (ford. Lányi Viktor, rajzolta Lőrincz Gyula)
és két kis cserép virág áll a zongora lámpa tartó deszkáin. Utolsó számnak Bibi saját görög rapszódiáját játssza, a végén átmegy a görög himnuszba, s jelenlevő honfitársai szí vesen vele zümmögnék, ha nem lenne olyan előkelő a koncert. Kárpótlásul a legvégén még óriási lármát csapnak, tüzes zenebonát, valóságos nemzeti tüntetést rögtönöznek. Az öregedő kritikus pedig ezt gondolja: Persze a himnusz nem maradhatott el. Idegen vá gányra tolják át az ügyet, a lelkesítésnek egyetlen eszközét sem hagyják kihasználat lanul. Meg fogom írni, hogy ez művészietlen. Ámbár talán épp ez a művészi. Mi is a mű vész. Paprikajancsi. A kritika mindenek fö lött való. De ezt nem szabad megírnom. — És távozik sárpecsétes nadrágjában. További kilenc-tíz kihívás után a csoda gyerek nem tűnik el többé a spanyolfal mö gött, hanem lemegy a terembe, a mamájához és az impresszárióhoz. Az emberek az ösz- szevissza taszigált székek közt állva tap solnak és előre tolakodnak, hogy közelről láthassák Bibit. Néhány an a hercegnőt is akarják látni: a dobogó előtt két, sűrű cso port képződik, az egyik a csodagyerek, a másik a hercegnő körül és nem igen tudni, melyikük tart tulajdonképpen cerclet. De az udvarhölgy, úrnője parancsára Bibihez lép, meghúzgálja, kisimítja egy kissé a fehér zubbonyát, hogy udvarképessé igazítsa, az után karonfogva vezeti a hercegnőhöz és komolyan a lelkére köti, hogy ő királyi fen ségének csókoljon szépen kezet. — Hogyan csinálod, gyermekem? — kér^ dezi a hercegnő. — Csak ügy magától eszedé be jut a zene, ha leülsz a zongorához? — Oui, Madame — felel Bibi. De ebeiül ezt gondolja: „Ó, te buta, öreg hercegnő!“ Azután esetlenül és neveletlenül hátat for dít és megy vissza az övéihez. Kint a ruhatárban nagy a tolongás. Az emberek föltartják a számaikat, az asztalok fölött tárt karokkal veszik át a bundájukat, nyakbavetőjüket, sárcipőjüket. A zongorata nárnő ott áll valahol ismerősei közt és kritizál. — Nem eléggé közvetlen — mondja és kö rülnéz ... Az egyik nagy falitükör előtt egy fiatal, előkelő hölgy két katonatiszt fivérével adat ja magára estélyi köpenyét és prémes cipel lőjét. Csodaszép nő, acélkék szeme, hófehér arcának tisztafajú jellege igazi nemes vér- ségre vall. Amikor elkészült, fivéreire vár. — Ne állj olyan soká a tükör előtt, Adolf! — mondja halkan, 'bosszúsan az egyiknek, aki csinos, de együgyű arcának látásától nem képes elszakadni. Tán csak begombolhatom a tükör előtt a köpenyemet — gondolja Adolf hadnagy, Öméltósága kegyes engedel- mével. Nagyszerű! — Aztán indulnak és kint az utcán, ahol a havas ködben elmosódva szűrődik át az ívlámpák fénye, Adolf had nagy egy kicsit kivágja a lépést és gallérját föltűrve, két kezét a rézsútos köpenyzsebbe süllyesztve, a keményre fagyott havas úton egy kis négertáncba kezd, mert hogy olyan nagyon hideg van ... Mögöttük, karjait lóbálva, egy zord ifjú társaságában megy egy kócoshajú lány, és ezt gondolja: Gyerek! Aranyos egy gyerek! Benn a teremben tiszteletet ébresztő volt. És fennhangon, éneklő hangsúllyal teszi hozzá: — Mi alkotók, mind csodagyerekek va gyunk.' — Hát ez meg miféle? — gondolja az öregúr, aki zongorajátékban nem vitte többre a Szűz imájánál s akinek koponyakinövését most cilinder takarja el — hát ez meg mi féle szerzet? Valami Pythia, amint látom. De a zord ifjú, aki társnőjének minden szavát érti, lassan bólint rá. Hallgatva mennek tovább és a kócoshajú lány pillantásával követi a három nemesi vérből való testvért. Megveti őket, de addig néz utánuk, amíg csak el nem tűnnek az ut- cafordulónál. 1903 Fordította: Lányi Viktor,
