Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - Thomas Mann: A csodagyerek (ford. Lányi Viktor, rajzolta Lőrincz Gyula)
elkülönzött lelkének... Puha, fekete haja, a fehérselyem szalaggal együtt a homlokára omlott, keménycsontú, edzett csuklói, erő sen dolgoznak és látni, amint az izmok föl— alá mozognak barnás gyerekarcán. Olykor a magára feledkezés másodpercei ben különös, tompán körülámyékolt egér szemei oldalt siklanak el a publikumtól, szinte keresztülnéznek a terem kifestett fa lán és eseményekkel, tétova élettel nyüzsgő messzeségbe kalandoznak. De elég egy villa nó pillantás a szeme szögletéből a terem felé és ő ismét ott van a közönség előtt. Panasz és ujjongás, fellendülés és lezuha nás — az én Fantaisie-m! — becézi gondo latban a szerzeményét Bibi. Ide hallgassatok, most jön az a hely, ahol ciszfce modulál! És megnyomva a tompító pedált, átmodulál cisz-durba. Vajon észreveszik-e ? Á, dehogyis veszik észre! Ezért, hogy legalább lássanak valami szépet, kecsesen a mennyezet felé fordítja pillantását. Az emberek hosszú sorokban ülnek és né zik a csodagyereket. Tömeg-agyvelejükben mindenféle gondolatok is járnak. Egy fehér szakállas öregúr, mutatóujján pecsétgyűrű, tar koponyáján pedig bunkós daganat, mond hatni kinövés díszeleg — ezt gondolja ma gában: Tulajdonképpen szégyellni kellene most magunkat. Soha nem vittük többre a Szűz imájánál és most itt ülünk deres fejjel és álmélkodunk, hogy ez a hőkömjancsi mi ket tud. De vegyük fontolóra, hogy égből jön az áldás. Az úristen úgy osztja szét adomá nyait, ahogy jónak látja és nem szégyen az, ha valaki hétköznapi ember. Olyanformán vagyunk ezzel, mint a Jézuskával. Fejet haj tunk egy gyermek előtt anélkül, hogy szé-. gyenkeznünk kellene. Milyen furcsán jőleső ez! — Nem meri ezt gondolni: Milyen édes! — az édes szóval blamálná magát egy ilyen izmos öregúr. De érezni érzi. Művésziét... gondolja a papagájorrú üz letember. Hát igen egy kis csillogást lop az életbe, egy kis csengés-bongást és fehér selymet. Egyébként nem is jár rosszul vele. Legalább ötven hely kelt el tizenkét már kájával, ez maga hatszáz márka, — és hol van még a többi. Ha levonom a terembért, világítást, műsorokat, még mindig jócskán megmarad ezer márka nettó. Érdemes zseb- revágni. Hát ez tiszta Chopin volt, amit most fel tálalt! — gondolja a zongoratanárnő, egy hegyesorrú hölgy abban a korban, amikor a reménységek már aludni mennek és az érte lem kezd élesedni. Nem valami közvetlen, lehet mondani. Utána így fogok róla nyilat kozni: nem eléggé közvetlen. Ez jól hangzik. Egyébként a kéztartása teljesen kiművelet len. Ügy jó, ha játék közben pénzdarabot lehet tenni a keze fejére... Én ellátnám a baját vonalzóval. Egy viaszbáb-képű fiatal leány, abban az izgalmas életkorban, amely nagyon kényes gondolatokra csábít, titokban ezt gondolja: Hát ez mi? Mit játszik ez itten? A szenve dély zenéjét játssza! De hiszen ez még gye rek?! Ha megcsókolna, az olyan lenne, mint , mikor a kisöcsóm csókol meg — nem is len ne csók. Van talán egy elszabadult, önma gáért való szenvedély, amely földi tárgyhoz nem fűződik s nem egyéb, mint nekibuzdult gyerekjáték?... Jó, jó, ha ezt hangosan mondanám, csukamájolajra fognának. Ilyen a világ. Egyik oszlophoz dőlve áll egy katonatiszt. Nézi a sikerben fürdő Bibit és ezt gondolja: Te is vagy valami, én is vagyok valami, ki-ki a maga módján! Egyébként halkan összeüti a sarkát és ugyanazzal a tisztelettel adózik a csodagyereknek, mint minden fönnálló ha talomnak. A kritikus pedig, egy öregedő úr, fényesre kopott, fekete kabátban és föltűrt szélű, sárpecsétes nadrágban, ott ül az ingyenhe lyén és ezt gondolja: Nézze meg az ember ezt a gyerkőcöt, ezt a Bibit! Mint egyénnek még jókorát kell nőnie, de mint típus, már teljesen kész, típusa a művésznek. Megvan benne a művész méltósága és alantassága, szélhámossága és isteni szikrája, megvető fölénye és titkos mámora. De ezt nem írha tom meg; túl jó ahhoz, hogy megírhassam. Ö, higgyétek el, belőlem is lehetett volna művész, ha mindezt nem látnám olyan tisz tán. A csodagyerek most befejezte a játékát és valóságos vihar tör ki a teremben. Üjra meg újra elő kellett jönnie a spanyolfal mögül. A fényesgombos ember új koszorúkat cipel elő, négy babérkoszorút, egy lírát csu pa ibolyákból, egy rózsacsokrot. Nincs elég karja, hogy valamennyi ajándékot föladhassa a csodagyereknek, az impresszárió szemé lyesen siet föl a dobogóra segítem. Egy ba bérkoszorút Bibi nyakába akaszt és szeretet tel megsimogatja fekete haját. Hirtelen, mint akin úrrá lesz az érzelem, lehajol és meg csókolja a csodagyereket, szájon csókolja, hogy csak úgy csattan. Ettől a vihar orkánná dagad. Ez a csók vülanyütésként csap a te rembe, mint valami ideges borzongás szalad át a tömegen. Az emberek nem tudják meg- állani, magukon kívül tombolnak. Hangos él jenzés vegyül el a szilaj tenyércsapkodással. Bibi hétköznapi kis pajtásai közül néhányan a zsebkendőjüket lobogtatják feléje a te remből... A kritikus pedig ezt gondolja: Persze, az impresszárió csókja nem marad hatott el. Régi, bevált móka. Ó, istenem, ha az ember nem látna át mindent olyan napvon tisztán! Ezzel véget is ér a csodagyermek hang versenye. Fél nyolckor kezdődött, fél kilenc kor fejeződött be. A dobogó tele koszorúkkal
