Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - Veres János: "Halandók, merjetek!"
A falu utcája népes. Lépfene ellen oltják a szarvasmarhákat, az emberek elővezetik ökreiket, teheneiket. Kutyák szegődnek a nyomukba. A kapukba ki állnak az apró gyerekek, nézik a képet. A libák a füves domboldalba húzódnák. Elmegyek az egykori Darvas-kastély mellett, amelyben ma a nemzeti bizott ság irodája, a szövetkezet raktára és a jut eszembe a Tompa-vers. Igen, ott vannak, ni, a halmok, amarra messze a kék hegyek. Nehéz a komorabb Tompa-versek han gulatába bele élni magam. Nem irigyel jük már a gólyákat sem. Szálljanak csak Délre. Majd visszajönnek ide, eb be a hazába, mely a hanvaiak s az egész nép gondos édesanyja. A falon elhelyezett emléktábla előtt még megállunk. — A szovjet hadsereg bevonulása után — mondja Szakáll János — egy őrnagy megkért, hogy nálam lakhassák. Kíváncsi volt, mi van erre a táblára írva? A lelkész tudott valamit oroszul, le fordította a tábla szövegét és elmagya rázta az őrnagynak, ki is wít Tompa. Mikor az megtudta, hogy a költő Petőfi barátja volt, igen megörült. Boldog volt, hogy abban a házban álhat, ahol Petőfi barátja lakott. Petőfit jól ismerte. Civil ben irodalomtanár volt Moszkvában. Itt a búcsú ideje. Megszorítom a ha ladó gondolkodásáról ismert lelkész ke zét. Búcsúzom Szakáll Jánostól, a járási békebizottság elnökétől, aki a felszaba- Tompa sírköve a hanvai temetőben. dulás előtt ingyen tanítgatta a szegény sorsú, tehetséges gyermekeket s aki gyakran segít nyaranta a szövetkezet tagjainak a sürgős mezei munkában, aki hallja az új idők szavait és tudja, hogy igazat szólnak. Lépcsőn megyek fel az öreg templom hoz, melynek közelében Tompa csontjai pihennek. A föld mélyében levő kripta felett vaskerítéssel körülvett kis kert terül el. Hátsó részében súlyos cement lapok fedik a kripta lejáratát. Lent há rom koporsó van. Tompáé, a feleségéé és korán elhalt kisfiúké. A gyermek ko porsója mellett ott vannak egykori já tékszerei. Köztük a kis kard, amit kö zel száz év alatt sem kezdett ki a rozs da. A kertecske elülső részében áll a köl tő sírköve. Mondják, hogy a temetésen Arany János is jelen volt és búcsúbe szédet is tartott. A sírkőre is Arany sorait rótta rá a kőfaragói véső. Lassan betűzöm a feliratot. „Természet! Ki ezer képben tükrözte halálod, S új életre hogyan kélsz, ha üdül a tavasz, Most öledben nyugszik, maga egy burkolt, szomorú kép, Várva naay értelmét tele titkainak: Lágyan öleld hű dalnokodat; s ti szeretti, virágok, Üljetek ágya köré s mondjatok méla regét.” A sírkő alsó részén könyvet, papír- tekercset, lantot és lúdtollat ábrázoló dombormű fehérlik. Ragyognak a bo rostyánbokrok levelei, a fűzfa alatt ár nyék lapul. Még egy sírkő van itt, a kis Gézáé. Színe szürke, mint a fűz leve leinek fonákja. Végignézem a dombról a síkot. Távoli jegenyést látok, ott fut valahol orszá gunk határa. Lent a faluban kelepeinek Tompa gólyáinak ükunokái. S valahol a messzi mezőkön, réteken bólogatnak a szellőben a költő megénekelt szereltei, az iringó, a szarkaláb, a bajnokfű, az őszi kikirics.
