Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - L. Kiss Ibolya: Emlékek Juhász Gyuláról
ráesett a tanáriszék felett csüngő, kitömött madárra... Még most is haltam a ricsajt, mely be töltötte a termet. Dehát hogyne kacagtunk volna! A kitömött madár — mi griffmadár- nak hívtuk az állatot — magasan a fejünk felett lógott egy hosszú zsinórszálon s most ott repdesett jobbra-balra hintázva a tes tét — fején az én vérpiros sapkámmal Pokoli szép kép volt... S az osztály tom bolt a nevettető tréfán. Ám hirtelen csak felpattant az ajtó s meg állt a küszöbön Juhász tanár úr. Sah sem felejtem el, ahogy ránk pillantott. Egy pil lanatig mozdulatlanul állt — talán vissza akart menni — aztán mégás meggondolta magát, lehajtotta fejét s megindult a ka tedrája felé. A dobogóra érve lassan felénk fordult. — Imádkozni — mondta csendes, meleg hangon s sovány keze mutató ujjával hom lokára rakta a keresztnek jelét. A soros diák imádkozni kezdett. Rémül ten hadarva a fohász szavait, nehogy a tor kából kitör jön a kacaj, amely úgy izgatta, szurkálta belsejét, mint az elítéltet az ink- vizitor shalálthozó csiklandozása... Az áment azonban már nem bírta kinyögni, hanem tintás ujját a szájába dugva, bozontos fejét lekapta a pad támlája alá s testét megrázta az eddig visszafojtott, nevetős in dulat. Rettenetes perc volt... Juhász tanár úr a noteszébe nézett — a madár meg feje felett lengett tovább mint egy ingaóra. A fiúk sziszifuszi kínokat szen vedve győzték le magukban a már-rhár ki robbanni készülő kacagást — én meg fél ve, remegve görbültem a padban — hi szen az én sapkámról, volt most szó, — szorongott a szívem s szipogni kezdtem. S Juhász Gyula elkezdett beszélni... Ügy tett, mintha nem is látna minket. Csak né zett szomorún a terem falára, amelyen túl zajlott, morajlott az élet- Nagyváradnak hangos, éltető lármája. És mi néztük arca sápadt 'bőrét, és a két barázdát szája szög letében, melyet később sem varázsolt mo sollyá az élet... Ismertük verseit. Gyerek szívünk sejtette az „Anna“ dalosának csen des vergődését s könyv nélkül fújtuk dalba hullámzó verseit... Értettük-e ? Nem tudok erre már feleletet adni, de arra emlékszem, hogy ültünk összehúzódva ezen a reggelen a tintás padok mélyén s néztük keskeny, színnélküli száját, melyből mint ideget zson- gító, tisztavizű csermely hömpölygött fü lünkbe szavának zenéje ... S lecsendesült a záj.. - A kajla fülű fiúk még egy-kettőt rándultak a tréfa hatása alatt, aztán körökre nyíltak a hunyorgó szemek és az ujjak egymásba fonódtak. S hallgattuk a költőt, ki az ihletettek hangján mesélt a Homérosz lantjáról, melyen a vak költő több szépségről zengett, mint a nyitott szemmel járók — akik előtt azonban elrej tőzött a szépség. . Mi hallgattuk — a madár pedig lassan ként megjállott. Nem himbálózott többé. Feje .kissé előre billent piros sapkám alatt s ö is figyelni kezdte a költő beszédjét, melynél szebben ejtett szavak sohsem hang zottak el a váradi gimnázium boltívei alatt. Jellemző, hogy amennyire elsőrangú elő adó volt Juhász Gyula, mint irodalmat taní tó, annyira szerény, szinte félszeg volt a tantermen kívüli életben. Álma, vágyai csak nem mindig vágyálmak maradtak, a megva lósulás realizmusa nélkül. Nem bírt tüleked ni, két könyökkel, hangos szóval kiharcolni a másoknak elérhetőket. Szürke, középisko lai tanár maradt, halk bánatok muzsikusa. „Nem jártam én Párist soha S Velencében sem szerettem Magyar tájak pora, moha Temetett el szép lassan engem“. Nem, ő bármennyire is vágyott, sohsem jutott el világvárosok szédítő zajába — Pes tet is csak nagyritkán látta. „Nagy operá ban, bordó aranyban“ sem hallgatta Pucci nit. Élete végéig tanároskodott, újságírősko- dott a vidéki kisvárosok reménytelenségé ben. Nagyvárad olyan lelki kikötőt jelentett számára, mint Adynak Párizs. „Szűkös sikátorok .során Hirdettem hittel én a szépet“. Halk dúdolások, csengő rímek jellemzik Juhászt, őszi verőfény csendes szózata, mely szelíd, mint temetőnk mélabúja, halk mint. a tiszaparti csönd... S ha nem látnánk sze münkkel Dózsáról írott sorait s a követ kezőt, el sem hinnénk, hogy ezt az a sze líd "émber írta: „Dalom halkulva szólt és ringatom De mélyén titkosan Ott zsongott mégis a forradalom.“ Vagy: „Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma És föllángol e táj, e néma, lomha? Ha megútálva száz here pimaszt már, Vihart aratva zendül a magyar Nyár???“ Az izzó tűz azonban csak itt-ott parázs lik elő. Juhász Gyula megmaradt a halk bánatok muzsikusának. „Szerelmes vagyok a színes szavaikba, Melyek nagy órák lázában fogantak" „Formát keresni minden gondolatra fis elvérezni egy fonák igén S parfümét érezni a szavaknak...“
