Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Veres János: Virágos korsótól őzgidáig
idősebb mester maradt hű, ezek közül való Bráz ''Lajos bácsi. — Tizennégyéves koromtól űzöm ezt a mesterséget, — néz fel rám. Apja is fazekas volt, nagyapja is. A déd apja is bizonyára. Bráz bácsi a legelőre jár agyagért, ott ássa ki a föld alól. Mikor haza hozza, egy részére vizet, önt, megáztatja. Utána fabun kóval megbunkózza s meggyúrja, mint a felesége a tésztát. — Odabe mutatok valamit -— szól és ve zet be az első házba. Az alacsony kis műhely gerendáján kar bidlámpa függ. Ennek fényénél dolgozik es te. Deresken a malom szolgáltatja az áramot. — Az áram olyan gyenge, hogy én in kább lámpa, vagy gyertya mellett olvasok — mondja a barna fiatalasszony, aki köz ben megmosdatta kisfiát. A kis ablakon gyengén hull be a fény, odakint erősen borul. Lajos bácsi lehúzza papucsát és beül a korong mögé. Előkészí ti az agyagot, mely két napig ázott. Még megnedvesíti, gyúrogatja és pofozgatja egy kicsit. Bevizezi a felső fakorongot és rá helyezi a jó kétmaroknyi agyagot. Vízbe mártja a kezét és kúpalakűra formázza a masszát. Azután mezítelen lábaival pörgetni kezdi a korongot. Mély csendben figyelem, csak a lábak ko ronghoz- csapódása okoz valami zajt. Kezét ie nem veszi az agyagról, boszorkányos ügyességgel készíti a .... megmondanám, hogy mit, ha tudnám. Az előbb bögrefor májú volt, most meg lenyomja, olyan mint egy hamutartó. A csodát. Megint felhúzza magasra az edény falát. Többször változik az agyag formája s közben fürgén tapossa az öreg az alsó ko rongot. Bölcs és titokzatos mosoly ül ajkán, mint a pogány papoknak, akik áldozatot mu tattak be valamiféle istennek. Fakést vesz le a polcról, azzal simítja *az edény külső és belső oldalát. Ez az egyetlen szerszáma. Virágcserép! Már látom. Még cirádákat húz a kés élével a cserép derekára és megállítja a korongot. Spárgá val választja el a cserepet a korongtól. —• Kész! Pár perc alatt csinálta meg. De valamiről még megfeledkezett. Csodálkozva néz rám. Miről? Aztán bólint. Pálcikájával lyukat fúr a cserép aljába és a ládára állítja. Virágcserepeket, tejesfazekakat, kis- és nagy korsókat, cserépaljakat csinál. A ko rong hajtásában elfáradnak öreg lábai, va sárnap jól esik a pihenés. A fakéssel ujjairól vakargatja az agya got. Elmondja, hogy a megformázott edénye ket ki kell szárítani s úgy kerülnek az ége tőbe. A korsókat először sajátkészítményű festékkel festi be. Virágokat is fest rájuk, az emlékezetében tarkálló mezei virágókat véve modellül. Fehér, barna és piros az alapszín, a virágokat ujjal ‘keni rá. Végül fénymázzal vonja be a korsókat. Büszkén meséli, hogy a napokban brati- slavai emberek jártak nála s több korsóját magukkal vitték. Nem tudja, kik voltak, de bizonyára a népművészet búvárai lehettek. Elutaztak hát a Bráz Lajos korsói a messzi nagyvárosba, hogy hírt' vigyenek róla: mit is tudnak a dereski fazekasok. A csűr mellett megyünk ki a kertbe. Domboldalon van a kert, felfelé ballagunk a közepén vezető, szüvafák-szegélyezte úton. Az égető kemence tojásdad alakú vályog- építmény. Fala derékig ér. Belül a feneke mélyebb, mint a föld szintje. Deszkatetőt építettek föléje, melyre rosszul kiégett, tö rött fazekak darabjai kerültek, hogy be ne ázzék. Miután telirakja a kemencét kiszik kadt edényekkel, két oldalról gyújt alá puha fával a mester. {Az égetendő fazekak tete jébe ugyancsak törött cserépdarabokat szo kott rakni.) Ha például délben fűti 'be a ke mencét, este kilenckor már szedheti is ki belőle a kész korsókat, fazekakat. Dörög és vittámlik, haragos felhők lepték el az eget. Az eső is csepereg. A csűrbe húzódunk az ég könnyei elől. Itt, a szecs kavágógép szomszédságában találjuk a szál lításra váró, kész edényeket. Hasas, fényes, virágos korsót, fülén ivólyukkal, (ha meg rázod, csörög), tejesfazekakat, cserepet. Ki csiny korsók egészítik ki a leltárt. Hogyan csinálja Lajos 'bácsi a korsó fü lébe ezt az ivólyukat? Mikor a korsót meg formálta, vastag tűvel árkot húz a fülén, addig, ahol az ivólyuk lesz. Az árok tetejét pedig bezárja agyaggal. Elállt az eső, a. dörgés meszebbről hal latszik. Más tájra terelte a vihart a szél. Az udvaron állunk, a farakások közelé ben. Két unoka húzgálja az öreg kötényét. Megszorítom a kezét, melyre rászáradt az agyag. A kezet, mely alól művészi szép ségű edények kerülnek a környék községei nek piacára. S tudom, hogy ha egyszer csörgős korsóból hős vízzel kínál meg vala ki, eszembe jut majd Bráz bácsi, meg a fakése. „DE SZÉP KEREK ERDŐ“ — Aztán, ha vaddisznót látsz közeledni, fel a fára! — mondja az állami erdészet hi vatalnoka. akivel a sáros úton mind beljebb hatolunk az erdőbe. Fürkészem az arcát, komolyan beszél-e? Megnyugtat: a vaddisznó csak akkor támad, ha meg van sebezve, vagy ha a malacait bántják. S ebben az erdőben amúgy is ke vés a vaddisznó, csak a szomszéd határból
