Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Martin Andresen Nexő: Blom árboncmester (ford. Tóth Tibor, rajzolta Szabó Gyula)
géről, de csak óvatosan, lassú szóval; gondterhelten oda-odapillantanak a ma dár hasa alá és köpnek egyet a korlá ton keresztül a vízbe — a hóhér tudja, miféle is legyen! De van köztünk egy, akinek értenie kell ezekhez a dolgokhoz: Birregaard, akinek az anyja tyúktenyészettel di csekedhetik. — Ha a jószág tojni fog, akkor biz tosan nőstény, — kiáltja oda Birre gaard a vitatkozóknak magabiztosan, és kiköpi szájából az odasodródott haj- csomót Odafenn a parancsnoki hídon fel-alá sétál az öreg és galambjaival szórako zik. Az alsó hídon Biom, az öreg árboc- mester üldögél és egy kobrakígyó csontvázát takarítja rendbe, közben pedig tanfolyamot tart nekem az élet bölcsességből. — Tengerészek, — mondja, mialatt az elefántcsont-fehér kígyókoponyát minden sarkában, hajlásában gondosan tisztára dörzsöli, — tengerészek ma már nagyon kevesen vannak! Hovatovább harmincöt esztendeje, hogy hajóra ke rültem és a magam idejében jó néhány talpig tengerészt ismertem, de a leg többen közülük már elvitorláztak Fad- low Greenbe — onnan pedig aligha jönnek vissza. — Hogy mi az a Fadlow Green? — válaszol szótlan kérdésemre. — Hát igen, egy kissé nehéz megmagyarázni. A vasárnapról tudja az ember, micso da; arra való, hogy egyengesse az útun- kat a paradicsomba. Na most gondol junk arra, hogyan üljük meg mi, ten gerészek a vasárnapot? ... Fadlow Green amolyan légelő mélyvízi nagy halaknak — én legalább is így képze lem, annyi biztos, hogy a nevét nem örökítették meg a bibliában. De sok más hely sem járt jobban, mégsem mondja senki, hogy nem létezik sehol ezen a vi lágon. Valahol csak kell találkoznunk a kedveseinkkel, hisz az írás is ezt igéri. Ügy ám, de mit tud a tengerész a családról, a családi életről? Akad olyan, aki azért gyötri, töri magát, hogy jusson az asszonynak, meg a gye reknek, pedig valójában mindvégig idegenek maradtak neki: a lányai ma még kurtaszoknyásan búcsúznak tőle, a legközelebbi viszontlátáskor már ka ron ülő gyerekkel fogadják. Az igazi tengerész verje ki a fejéből az effélét; otthona sehol sincs, így aztán ott harap a kolbászból, ahol világszerte hozzájut. Ha meg kifogyott a vitorlájából a szél és kénytelen zátonyra futni, akkor, amint mondtam, itt van Fadlow Green, Ott köt ki végül ő is, meg a sok leb- benőszoknyás lányka. — Ma úgy járnak az emberek a ten gerre, mint bárhová másfelé; — foly tatta, — az egyik ilyen, a másik amo lyan — akad köztük mindenféle fajta. Jakobsen, aki most ott áll a kormány- keréknél, olyan kitartó, akárcsak vala mi szárazföldi igásmarha; még egy po fa bagót is sajnál magától és a kere setét az utolsó garasig elküldi az asszo nyának meg a gyerekeinek. A második kormányos másfelé fordította a rudat; feleségének varrodája van odahaza, minden hónapban félszáz márkát küld az urának, hogy tanulmányozza az éle tet. így aztán úgy feszít mindenütt a cimbora, akár egy nagykövet — hisz érti, elvégre feleségét képviseli odakint a nagyvilágban. — Az öreget tulajdonképpen még nem is látta — bökött hüvelykújjával a pa rancsnoki híd felé, — de ha most majd partra szállunk, könnyen megeshetik, hogy frakkban és fehérplasztronos ing ben kerül majd a szeme elé — úgy fest ilyenkor, mint valami cirkuszi néger. Az öreg lépést tart a korral, tudja, és igaza van mert másképp hiába vere kedne, mindig alul maradna. Ha a ki kötőben a bakra húzzuk a hurkos sod ronykötelet, az öreg csak akkor kezdi igazában a maga navigációját Halla nia kellene, meg látnia, hogyan csatá zik a ránkzúduló siserehaddal fekvő - pénz, bánatpénz, meg a rakomány ellen tett mindenféle kifogások miatt — de becsületére legyen mondva az öregnek, olyan gazember még nem akadt, aki zátonyra futtatta volna. Az árbocmester egy percre elhallga tott. De kisváratva megint csak tovább szőtte a beszéd fonalát: — Az ember több mint húsz éve tu- sakodik ezzel a rozoga tengeri kopor sóval Nem ér sokkal többet egy szardí- niás doboznál, mégis tartja magát a ví zen. De 'kinek köszönheti, hogy tartja? Néha az öreg is beismeri: „Biom!” mondja ilyenkor. „Az a szerencsénk, hogy itt vagy a födélzeten!” — Vagy azt képzeli talán, akadna két ember itt a földélzeten, aki föl tud na állítani egy szükségárbócot, vagy elkormányozna egy csónakot, ha szorul na a kapca? Munkások ezek, úgy bi zony, — ma a tengeren, holnap a szá razon. — Az öreg Biom megvetően kö pött egyet. — Tengerészek... Ha őket keresi, menjen a múzeumba, ott talán akad meg egy-kettő! Itt a fedélzeten csak
