Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 7. szám - Thomas Mann: Mindernickel Tóbiás (ford. Tóth Tibor, rajzolta Lőrincz Gyula)
tőí-estelig csak azzal foglalkozott, mást sem tett, csak etette, a szemét törülgette, parancsolgatott néki, korholta és emberi szóval beszélgetett vele. Ézsau azonban vi selkedésével nem mindig nyerte meg gaz dája tetszését. Tóbiás akkor volt a leg elégedettebb, ha a kutya mellette hevert a pamlagon és a friss levegő, meg a sza badság hiányától álmosan, szemét rnélabú- san gazdájára emelte; csendesen, önelégül ten és részvevőn simogatta Ézsau hátát és ilyeneket mondott: — Fájdalmasan nézel rám, szagény kis barátom... Bizony, bizony, szomorú a vi lág, majd még te is rájössz, talán túl korán is ... Ha azonban a kutya játékos vadászösz- tönétől hajtva vakon és őrülten száguldo zott a szobában, egy papucsot kergetett vagy felugrott a székekre és túláradó vir- goncságában bukfenceket vetett, Tóbiás messziről tanácstalan, rosszakaratú, és bi zonytalan pillantással, arcán haragos; és visszataszító mosollyal figyelte, majd mo gorván magához szólította és ráparancsolt: — Elég már a szeleburdiságból. Semmi okod sincs rá, hogy össze-vissza táncolj! Egyszer még az is megtörtént, hogy Ézsau megszökött a szobából, lerohant a lépcsőn és az utcán hajszolni kezdte a macskákat, belekóstolt a lótrágyába és bol dogan kergetödzött a gyerekekkel. Amikor azután Tóbiás a fél utca ujjongása és kaca gása közben megjelent, a 'kutya megfuta modott előle és jó sokáig csalogatta őt ma ga után. — Aznap Tóbiás hosszan és elkese redetten csépelte Ézsau hátát. Egy^ napon — akkor a kutya már néhány hete az övé volt — Tóbiás- egy cipőt vett elő a szekrényfiókból, a csontny&lű hosszú késsel apró darabokat szeldesett belőle és ledobálta őket a földre, Ézsaunak. A kutya azonban, amelynek eszét elvette az éhség és a pajkosság, vakon odaugrott, balváliával belefutott az ügyetlenül tartott késbe és vérezve elterült a földön. Tóbiás ijedten otthagyott mindent és a sebesült állat fölé hajolt. Hirtelen azonban megváltozott arokifejezése és a megköny- nyebbülés, sőt az öröm árnya suhant át raj ta. Óvatosan, ölében a pamlagra vitte a vinnyogó állatot, és senki sem képzelné, mennyire odaadással kezdte ápolni a bete get. Egész nap nem mozdult el mellőle, éj szakára a maga ágyába fektette, sebét ki mosta és bekötözte, fáradhatatlan készség gel és gondossággal simogatta, vigasztalta és ajnározta. — Nagyon fáj? ■— kérdezte. — Bizony keservesen szenvedsz, szegény állat. De ne sírj, el kell viselnünk ... — Ezeknél a sza vaknál arca nyugodt volt és szánakozó öröm tükröződött rajta. Amint azonban Ézsau erőre kapott, jó kedvre derült és felgyógyult, ugyanúgy változott Tóbiás viselkedése is. Egyre nyug talanabb, elégedetlenebb lett. Nem törődött többet a sebbel, csak ,simoga fásokkal és szavakkal éreztette könyörületességét. De a gyógyulás már feltartóztathatatlanul ha ladt előre, Ézsau egészséges természetet örökölt ismeretlen szüléitől, lassan lábra állt és egy napon, miután felhabzsolta tá nyérjából a tejbe aprított fehér kenyeret, egészségesen leugrott a heverőrőí és vidám csdho'lással, a régi szeleburdi módra szá guldozott fel-alá a két szobában, leráncigál- ta az ágytakarót, egy krumplit görgetett maga előtt és jókedvében bohókás bukfen cet vetett. Tóbiás az ablaknál állt, a virágcserepet vizsgálta, a rojtos kabátujjból hosszan és soványan kinyúló kezei elgondolkozva tép- desték halántékára fésült haját. Alakja fe ketén és furcsán rajzolódott ki a szom szédház tűzfalának szürke hátterén. - Arca halvány, búbánatos volt, sanda, elfogult, irigy és dühös pillantással ügyelte Ézsau mókáit. Hirtelen felegyenesedett, a kutyá hoz ment, megfogta és lassan a karjára emelte. — Szegény kis állatom, — kezdte szá nakozó hangon. Ézsau azonban butaságában nem tűrte már, hogy így bánjanak vele, a si mogató kéz után kapott, egy ugrással a földön termett, felvakkantott és elrohant. Ami ezután történt, az annyira érthetet len és gyalázatos, hogy nem vagyok képes részletesen elmondani. Mindemickel Tóbiás lecsüggedt karokkal állt, ajkát összeprésel te, szembogara vésztjóslóan remegett. Majd egy ugrással, mint az őrült, megragadta az állatot, kezében hosszú, meztelen penge villant és a kutya testét, jobb váltótól a melléig kés járta keresztül. Ézsau a földre zuhant — egy hang nem jött ki a torkán, csak az oldalára fordult, véresen és remeg- - ve. A következő pillanatban már ott feküdt a pamlagon, Tóbiás térdre borult előtte, ken dőt szorított a vérző sebre, úgy rebegte: — Szegény kis állatom! Szegény kis ku tyám! Milyen szomorú is ez! Milyen szo morúak vagyunk mi mind a ketten! Szen vedsz? Tudom, szenvedsz — milyen nyo morúságosán fekszel itt előttem! De ne félj, itt vagyok melletted. Megvigasztallak! A legjobb zsebkendőmet..." Ézsau mozdulatlanul feküdt és hörgött. Fátyolos, kérdő szemét értetlenül, panaszo san és ártatlanul meresztette gazdájára, — aztán kinyújtotta lábait és meghalt. Tóbiás nem mozdult. Arcát Ézsau testére fektette és keservesen zokogott. (X897) Fordította: TÓTH TIBOR
