Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 6. szám - Duba Gyula: Találkoztam vele
T&Wkizt&m vdc A hatos villamoson láttam meg őt. Észrevétlenül húzódott meg egy sarokban és szerényen foszforeszkált. Szem- melláthatólag kerülte a feltűnést, valószínűleg meg akarta őrizni inkognitóját. Én azonban minden kétséget kizárólag felismertem. Miután pillanatnyi meg döbbenésemből magamhoz tértem, lázas öröm fogott el. íme, mégsem hiába ke restem őt, végre megtaláltam. Rövid lelki tusa után, elfogultságomat leküzdve, habozva megszólítottam: — Bocsánat, izé — hebegtem zavartan — ha nem alkalmatlankodnám. Nem találkoztunk mi már valahol? Mondjuk a harmadik ipariban egy fizikaórán? Tűnődve nézett rám. ■— Nem emlékszem — mondta merengve, — de lehetséges. Sok ismerősöm van az emberek között. — Tehát igaz — lelkendeztem — mégsem tévedtem. Ön tetőtől talpig egy valódi Atommag! — Igen — mosolygott elnézően szerinte felesleges izgalmamon, — én egy színtiszta Atommag vagyok! S még hozzá az uráni fajtából, ami nem lebecsü lendő dolog. — Nagyszerű — ujjongtam — végre, hogy találkoztunk. Kartárs, izé. atom társ, vagyis magtárs... a fenébe, nem tudom, hogyan szólítsam. de nem baj. Kérem, nagyon kérem, jöjjön be velem ide egy közeli vendéglőbe, fontos be szédem. van magával. Már ott, az ipariban nagyon szimpatikus volt nekem és azóta is állandóan kutatok ön után. Kérőm, ne utasítson vissza! Kissé hűvösen vizsgálgatott. — Mit gondoltok, elmenjünk vele — szólt az elektronjaihoz, melyeket eddig észre sem vettem, oly vadul keringtek körülötte. Az egyik elektron megállt és alaposan szemügyre vett. — Ugyan — legyintett fitymálva — ne dőlj be neki. Ember ez is, mint a többi. És nézd, hogy csillognak a szemei, semmi jót nem nézek ki belőle! Könyörgésre fogtam a dolgot, majdnem sírtam, mire engedett és velem jött. Leültünk egy csendes sarokba. Én kezdtem el a beszélgetést. — Mi a véleményük az emberek rendkívüli kíváncsiságáról, mellyel magúk után kutatnak? — Már megszoktuk — legyintett — és nem mondhatnám, hogy nagyon el vagyunk ragadtatva tőle! — Miért? Ezt nem értem! Különben is — kezdtem óvatosan — sokat gondol koztam az önök társadalmán és nem tudom megérteni a túlzott zárkózottságu kat. Kissé önző viselkedés, nem gondolja? Mért nem engedik magukat gyor sabban felfedezni? Gúnyosan mosolygott. — A mi magatartásunk mély emberismereten alapszik — felelte. — Mit gondol, mi történt volna, ha példáid tíz évvel ezelőtt annyira ismertek volna minket, mint ma? / — Hát. .. hát más élet lenne most, az bizonyos. — Ha-ha-ha — kacagott — igaza van, nagyon igaza! Más élet lenne, embe rek nélkül. Bizony kedvesem! — Ugyan — védekeztem bizonytalanul — azért mégis csak gondolkodó lé nyek vagyunk és okosabbak, mintsem, hogy egymást oktalanul pusztítsuk. — Gondolja? Nem mondom, vannak kivételek ... — No látja — vetettem közbe gyorsan. — Azonban vannak egyének — folytatta és hangjába annyi .metsző gúny ve gyült, hogy összeborzadtam — akik alaposan rácáfolnak az ön véleményére, — felelte szigorúan. írta: Duba Gyula
