Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 6. szám - Michail Solohov: Új barázdát szánt az eke (Részlet a regény második részéből) (ford. Tóth Tibor)
ne szalaszö azt a Tyimofejt, mert akkor holtunkig bottal üthetjük a nyomát. — Légy nyugodt, nem szökik meg előlem, — bizonykodott Nagulnov csendes mosoly- lyal, sötét szempilláí összeborultak és egy pillanatra kialudtak a szemében szikrázó tüzek. Két napig várt, hogy elmúljon a náthá ja, a harmadikon aztán mihelyt besötéte dett, felhúzta vattával bélelt kabátját, óva tosan kilopakodott az utcára és leereszke dett a folyóhoz. Egész éjszaka — sötét volt, újhold — ott feküdt a kerítés tövében, de senki sem mutatkozott az átjáróknál. Pir kadatkor hazasietett, aludt egypár órát, majd kiment az első brigádhoz, amely már meg kezdte a szénakaszálást, mihelyt pedig be sötétedett, megint ott hasalt a rés mel lett. Éjfélkor halkan csikordult a viskó aj taja. A kerítésen keresztül Makar a tornácon egy fekete kendőbe burkolt sötét női ala kot pillantott meg. Ráismert Luskára. Az asszony lassú léptekkel lejött a tor nácról, megállt az udvaron, majd kiment az utcára és betért a sikátorba. Makar nesz telen léptekkel követte, vagy tíz lépésnyi távolból. Luska gyanútlanul, hátra sem pil lantva ment a legelő felé. Már kiértek a faluból, amikor ismét jelentkezett Makar át kozott náthája: hatalmasat tüsszentett — és abban a pillanatban a földre vetette ma gát. Luska hirtelen hátrafordult. Egy püla- natig mozdulatlanul áHt, mintha kővémeredt voína, két kezét a mellére szorította, hallat szott heves, szaggatott lihegése. Keble hullámzik, fülében dobolva lüktet a vér. Lassan legyőzi rémületét és óvatos, apró léptekkel közeledik Makar felé. A férfi a földhöz lapul, könyökére támaszkodva lesi az asszonyt. Luska alig tesz három lépést, megáll és fojtott hangon kérdi: — Ki az? Makar már négykézláb áll, egy szót sem szól, fejére húzza a kabátja szárnyát. Nem akarja, hogy egykori félesége ráismerjen. — Ó istenem! — suttogja riadtan Luska és fut vissza a faluba. ... Pirkadat előtt Makar felkeltette Raz- metnovot és mialatt letelepedett a lócára, komoran mondta: — "Egyet tüsszentettem és az ördög vitte az egészet!... Segíts Andrej, mert külön ben elszalasztjuk Tyimoskát! Félóra múlva már együtt igyekeztek Alekszejevna portája felé egy kétlovas ko csin. Razmetnov a kerítéshez kötötte a lo vakat, elsőnek ment fel a tornácra éis be kopogott a viharvert ajtón. — Ki az? — kérdezte álmos hangon a gazdasszony. — Md kell? — Kelj fel, Alekszejevna, mert lopják a tehenet, — válaszolta jókedvűen Razmet nov — Ki az? — Én vagyok, Razmetnov, a szovjet elnö ke. “ — Téged meg mi hoz ide éjnek éjszaká ján? — dünnyögte kelletlenül az asszony. — Egy kis dolgom van veletek, nyiss aj tót! Csikordult a retesz, Razmetnov és Nagul nov belépett a konyhába. A gazdasszony seb tében felöltözött, szótlanul lámpát gyújtott. — A lakód idehaza van? — Razmetnov a szoba ajtajára pillantott. — Idehaza. Mi bajod van vele ilyen korán, hajnal előtt? Razmetnov nem válaszolt, megzörgette az ajtót, bekiáltott: — Hej, Lukerija! Kelj fel, öltözködj! öt perc alatt készen légy, akár a katonák! Luska mezítláb jött ki, meztelen vállára kendőt borított. Telt lábikrájának vonalai tompa barna fénnyel villantak át habfehér csipkés alsószoknyáján. — Öltözz fel! — rendelkezett Razmet nov. — Szemrehányóan csóválta fejét: — Legalább a felső szoknyádat magadra ve hetted volna... Ej, te szemérmetlen nő személy! Luska figyelmes, kérdő pillantást vetett a betolakodókra, szemkápráztatóan mosoly gott: — Az én embereim vannak csak itt, hát rmnek röstelkedjek ? Még így, álmosan is, leányosan üde és szép volt ez az átkozott Luska! Razmetnov mo solygott, nem titkolta elragadtatását és szót lanul csodálta az asszonyt. Makar nehéz, merev pillantással nézte a kemencéhez tá maszkodó öregasszonyt. — Minek köszönhetjük ezt a megtisztel tetést, drága vendégek? — kérdezte Luska és váliának kacér mozdulatával megigazí totta a lecsúszott kendőt. — Talán Davi- dovot keresik? Már diadalmasan, szemtelenül mosolygott, csillogó szemével kihívóan kacsintott és igyekezett elfogni volt férje pillantását. De Makar, az asszony felé fordítva arcát, sú lyosan és nyugodtan állta a tekintetét és ugyanolyan nyugodtan, súlyosan morzsolva a szavakat, válaszolt: — Nem, mi nem Davidovot keressük ná lad, hanem Tyimofej Rvanijt. — őt nem itt kell keresni — mondta fesztelenül Luska, de közben mintha fázó san megremegett volna a válla. — Keressé tek őt a messzi hideg földön, ahová elűzté tek az én tüzes sólymomat...
