Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Mózsi Ferenc: A komáromi pedagógiai iskola népi együttesének munkájából
történik: kölcsönösen hatnak egymásra, köl csönös cselekvéssel művelik, alakítják, al kotják művészetüket. Ezek a falujárások mentették meg együt tesünket a gyöngyösbokréta ,.szereptől“. Még emlékszem — mint diák-csellista, bokrétás zenekari tag, — hogy legtöbb sze replőnek mennyire fejébe szállt a dicső ség. Kétségtelen, hogy a bokrétások sok né pi táncot, játékot mutattak be Budapesten és a többi nagyobb városban, azonban csak a szereplés, a budapesti siker érdekében fog lalkoztak a népművészettel. Ez a szereplési láz a mi együttesünk tagjait is már-már el ragadta elmúlt iskolai év végén. Ezzel pedig a fellépések sokat vesztettek a maguk örömteli, friss, magukkal ragadó erejükből. Ezért ebben az iskolai évben munkánkat mélyebb tartalommal akarjuk megtölteni a népművészet jelentőségének, értelmének alaposabb hangsúlyozásával. Az érek, tánc és zeneegyüttest már néprajzi szakkörnek nevezzük, a gyűjtött anyagot pedig még a próbák kezdése előtt közösen értékeljük. Ezekben az értékelésekben egyrészt arra törekszünk, hogy a diákság a dalt, táncot a nép szerves életeként kezelje, másrészt pedig a szereplők lássák meg azok tartalmi és formai magasabbrendüségét. A tánckar a „Martosi lakodalmat" Torna- sehek Mária tanárnő gyűjtése és feldolgozá sa alapján menyasszony búcsúztatóval bő vítette ki a napokban. Azonban a tánc és ének átélése, a szerepek magukévá tétele nem volt sikeresnek mondható. A gyűjtött anyag értékelése alkalmával ismertettük a szereplőkkel, hogy a menyasszony-búcsúz tató tulajdonképpen a siratóbői fejlődött ki. Zeneileg a siratok és a búcsúztatók rokon- melódiák. A siratás és a búcsúztatás általá ban az asszonyok dolga. A menyasszony bú csúztatása a legközelebbi nőrokonnak, de sohasem az anyának a kötelessége. A nép élénken figyel a búcsúztatásra és utána megbeszéli: „Szépen búcsúztatott“ Vagy: „Még csak el sem búcsúztatta“. A mi vidé künk«! már régen felváltotta a prózában rögtönzött személyes búcsúztatót a verses állandó szövegű és dalia mű ének. Fizetett sirató-asszonyokról is szól a hír, akik egy ben a búcsúztatás mesterségét is űzték, azonban megbízható anyagot erről még se- bolsem találtak a népi szokások kutatói. Szükséges tehát, hogy a szereplők a nép életének szerves részeként kezeljék ezt a jelenetet, mert azt másként nem tudják át élni. Már pedig csakis a szerep átélése, az életörömöt, vagy bánatot legteljesebben ki-* fejező játékosság ragadja magával a kö zönséget és jelent maguknak a szereplők-
