Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 6. szám - Michail Solohov: Új barázdát szánt az eke (Részlet a regény második részéből) (ford. Tóth Tibor)
(Részlet a regény második részéből.) írta: Michail Solohov Davidov azt szerette volna, ha magára marad, hogy elgondolkozhassék mindarról, amit Salijtól hallott, de a Hoprovék gyilkos sága körül forgó beszélgetés még nem ért véget és ezért a nehézkes medveléptekkel baktató kovács nyomába eredt. Nem állta úthosszát a hallgatást, így hát megkérdezte: — Családod van, Szidorovics? — Én meg az asszony, aki vénségére meg- süketült. — Gyereketek nem volt? — Volt, hogyne lett volna, kettő is, de nem voltak erre a világra valók, meghaltak. A harmadikat holtan szülte meg az asszony és azóta elkerülte az áldás. Fiatal volt, egészséges, de mintha csak valami igézet, babona fogott volna rajta! Igyekeztünk, ahogy tőlünk tellett, megpróbáltunk min dent, amit csak lehetett — hiába! Az asz- szony akkoriban gyalog elzarándokolt Kiev- be a Lavrába, hogy valamiképpen kikönyö- rögje a gyereket, de annak se lett foganatja. Mielőtt elindult, azt mondtam neki: „Azt se bánom, ha egy kis hoholt hozol vissza az öledben...“ — Salij zavartan köhintett egyet, aztán folytatta: — Az asszony el mondott ostoba tökfilkónak, hányta magára a keresztet a szentképek előtt, aztán el ment. Tavasztól őszig úton volt, de semmi hasznát nem láttuk. Azóta szoktam rá, hogy az árva gyerekeket befogadom a házamba, felnevelem, megtanítom a kovácsmesterség re. Az életemet adnám a gyerekekért, de az úristen nem engedte, hogy a magamét kényeztethessem. így szokott az már lenni, fiam... A szemrevaló, tiszta szobában csendesen és hűvösen terjengett a félhomály. Az ab lakok leeresztett zsaluján sárgás fény szű rődött ót. A nemrég mosott padló enyhe ürömillatot árasztott. Salij maga hozott fel a pincéből egy harmatos oldalú kancsót te le tejjel, két bögrét állított az asztalra, fel sóhajtott: — Az asszony kinn tesz-vesz a vetemé nyeskertben, a vénségének még a hőség sem árt... Azt akarod tudni, müyen bizonyíté kaim vannak? Hát jól van, megmondom: Reggél, amikor Hoprovékat meggyilkolták, én is elmentem halottnézőbe, a boldogult Hoprova anyó szegről-végről a komaasszonyom volt. De a kunyhóba nem eresztették be a népet, a milicista ott állt az ajtó mellett, várta a nyomozót. Én is megálltam a tor nác előtt... Ahogy nézek, észreveszek egy ismerős nyomot... A tornácot össze-visz- sza taposták, de a szélén, a korlát mellett tisztán látható volt az az egy nyom. — És miről ismertél rá? — kérdezte élén ken Davidov. — A csizma sarkára vert patkóról. A nyom friss, éjszakainál nem régibb, világos, akár a metszés, a patkó meg ismerős ... Ilyen pat kót a faluban senki más nem veret a csiz májára. csak egy ember... Még csak nem is tévedhettem, mert az a patkó — az én kezem alól került ki. Davidov türelmetlenül félre toka a bögrét, amelyben pedig még jócskán maradt tej. Lórincz Gyula rajzai Új barázdát szánt az eke
